tiszatáj | 2019. február 17.

Kölcsönlakás

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

DOBÓ KATA FILMJE

A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk. Moliére óta elsiklunk afölött, ha a valamelyik szereplő a közvetlenül mellette álló társa suttogását nem hallja meg, de a színház túlsó sarkában ülő néző igen; mulatságos cinkosságot kelt a nézőtér és a színpad között, ha odalentről látszik egy asztal alatt bujkáló szereplő, de az ellenszenves játszó személy számára észrevétlen marad; tudjuk, hogy a szobalány nem nyelvelhet a kirúgás veszélye nélkül, érezzük a szereplők megnyilvánulásaiban rejlő túlzásokat.

Természetesen a színház tere sokkal inkább megegyezésen alapszik, a történet környezete jelzésszerű – a film valóságos, a közege sokkal jobban hasonlít az úgynevezett valóságra. A filmbohózat – és a vígjáték sokfajta változata – mégis sokat tartalmaz mindabból, amiről a fentiekben beszéltünk: a Hyppolitban is van olyan személytévesztés, amit csakis a műfaj konvencióinak ismeretében fogadunk el, a Meseautó történetében valóban vannak a csodást súroló elemek, a második világháború eseményeit nem feltétlenül A tizedes meg a többiekből fogjuk megismerni, A miniszter félrelépben rengeteg utolsó pillanatban elkapott ajtónyitás és szekrényajtó-zárás van és folytathatnánk.

Ha már A miniszter…-ről beszélünk: a Kölcsönlakást a beharangozók közvetlenül kapcsolják ehhez az elődjéhez azzal, hogy mindkét film egy angol színházi szerző, Ray Cooney darabjából készült. Őszintén szólva nem tudom, hogy a mai nézők közül hányan látták az Astoria szálló helyiségeiben 1997-ben készült filmet, és közülük hányan őriznek róla szép emlékeket, csak a saját élményeimről tudok beszámolni: mostanában újra láttam a filmet, és sajnos úgy tűnt nekem, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul megöregedett. A 90-es évek közepén talán más volt a helyzet, hiszen egyrészt kevés hazai vígjáték készült akkoriban, és a nézők hálásak voltak, ha egy ilyen film készült, másrészt frissnek tetszett a csipkelődés politikusi viselkedéssel kapcsolatban. Mai szemmel azonban reménytelenül nem vicces egy hulla sokadik jeleneten keresztüli vonszolása, alig hihető a miniszter és az ellenzéki titkárnő kapcsolata, a jellemkomikum készleteit három perc alatt kimeríti a titkárnő férjének amúgy indokoltnak tűnő féltékenysége.

Szóval elfogadnám én a műfaj valamennyi szabályát, nyugodtan lehetnek miattam egyoldalúan megrajzolt jellemek, sőt, egy bizonyos szintig el is várom a szereplők tévedéseit, tévesztéseit, mindenféle bonyodalmait. Az azonban mindenképpen nyugtalanító, hogy egy filmben szinte mindenki ütődött, a szereplők mintha csak azért követnének el apró stikliket, hogy tíz percre továbblendítsék a kifáradó történetet, és egyáltalán, alig lehet nevetni az egészen. Két nő kiugrik egy tulajdonképpen száguldó autóból, majd öt perc alatt elkölti a magyar átlagfizetést – rendben, ilyenek a vígjátékok: a nők bennük ostobának és divatbábnak vannak feltüntetve (ami amúgy gond persze, de most kivételesen hagyjuk). De az mégsem létezik, hogy egy szobafestő bútorszövet-mellényben és drága ingben dolgozik, még akkor sem, ha a filmben dekoratőrnek és dizájnernek van mondva; egy sikeres írónő mellé előbb képzelnék felkészült ügyvédet (rendben, ő is lehetne vicces), mint rajongásig szeretett kutyákat – a kutya nem is lenne baj, hanem az, ahogy a nő hozomra köt milliós szerződést egy könyvkiadóval; a csőd szélén álló könyvkiadó a szemünk láttára oszt szét lazán két hullámban nagyjából százezer forintot.

Szóval szívesen szurkolnék én a Kölcsönlakásnak, hajrá, készüljenek magyar vígjátékok, ezek verseljék meg a magyar társadalom és a magyar lélek visszásságait, legyenek bennük nagyszerű színészek számára jó szerepek (ilyenek vannak a filmben is – nem a jó szerepek, hanem a szorult helyzetükben kiválóan helytálló színészek). De nehéz úgy buzdítani egy csapatot, ha az mindenáron nálánál három osztállyal lejjebb akar játszani, folytonosan öngólokat lő, miközben ezért megpróbálja magát ünnepelni.

Szíjártó Imre

Kölcsönlakás – magyar film (2019)

Rendezte: Dobó Kata. Forgatókönyv: Búss Gábor Olivér, John T. Chapman, Ray Cooney. Producer: Sárosi Mona. Zene: Czomba Imre. Operatőr: Seregi László. Vágó: Komlóssy-Szántó Annamária

Szereplők: Balla Eszter (Anikó), Haumann Máté (Balázs), Klem Viktor (Henrik), Martinovics Dorina (Linda), Oroszlán Szonja (Petra), Szabó Simon (Márió), Kiss Ramóna (Vénusz), Zana Ganxsta Zolee (Alfréd), Fehér Tibor (Tibor), Kopek Janka (Szilvi), Gosztonyi Csaba (Béla)

Forgalmazó: Intercom