tiszatáj | 2019. július 3.

Klímaválság és tömegfilm

BESZÉLGETÉS
HÓDOSY ANNAMÁRIÁVAL
A 90. Ünnepi Könyvhéten  Hódosy Annamáriával a Biomozi – Ökokritika és populáris film című kötetéről Tóth Ákos és Borbíró Aletta beszélgetett. Ennek apropóján kérdeztük a szerzőt a kötet témájáról, az elemzett filmekről valamint az ökokritikáról…. – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
HÓDOSY ANNAMÁRIÁVAL

A 90. Ünnepi Könyvhéten  Hódosy Annamáriával a Biomozi – Ökokritika és populáris film című kötetéről Tóth Ákos és Borbíró Aletta beszélgetett. Ennek apropóján kérdeztük a szerzőt a kötet témájáról, az elemzett filmekről valamint az ökokritikáról.

– Honnan jött az ökokritika iránti érdeklődés?

– Hát nem onnan, hogy imádok kirándulni, vagy mert teljesen letaglóz egy természeti panoráma látványa. Egy szokatlanul „zöld” környezetben nőttem fel, amit akkor nem méltányoltam különösebben. Esetemben – valószínűleg különös módon – az irodalomelmélet kellett ahhoz, hogy felfedezzem a fontosságát. Többek között kritikai irányzatokat tanítok, és ennek kapcsán úgy 10 évvel ezelőtt a kezembe került Peter Barry egy ismertetője az általa „zöld stúdiumoknak” nevezett megközelítésről, amelyhez egy-két bekezdéses spontán elemzés is járt illusztrációképpen. Nos, ez a megközelítés nagyon más volt, mint amiket megszoktam, de mégis logikus és hihető – azaz pontosan az a fajta olvasásmód, amire mindig is törekedtem. Vagyis első körben, bevallom, az ökokritikában az érdekessége és a szokatlansága vonzott, nem pedig az „igazsága” vagy a jelentősége. Ez csak később jött, amikor jobban beleástam magam azokba a többnyire nem irodalmi vagy akár kulturális jellegű tanulmányokba, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a bölcsészember is megértse, min rugóznak annyira a környezetvédők és a klimatológusok.

– Miért éppen a populáris filmek értelmezése mellett döntöttél a Biomozinál?

– Amikor megtanultam olvasni, rögvest elkezdtem lelegelni a polcunkon található klasszikus regényeket. Nyilván nem értettem belőlük semmit, de meghatározták az ízlésemet. Szórakozásképpen is ilyen irodalmat olvastam, mindennek a vizuális megfelelője, a történeti jelentőségű komoly filmek azonban sosem tudtak megfogni – a Solarison például, amely most az egyik kedvenc filmem, annak idején az AudMaxos vetítésen elaludtam. Ifjúkorom tömegfilmjei még kevésbé tetszettek, kulturális szempontból azonban ezek „szimptomatikusabbak”, mint a szerzői filmek, ezért minőségtől függetlenül is figyelemreméltók lehetnek, ha az ember valamiféle kulturális trendet igyekszik kimutatni, ahogyan ezt én próbáltam tenni a Biomoziban. Az ezredforduló utáni nagyköltségvetésű sci-fiket, disztópiákat és szuperhősfilmeket viszont – bevallom – gyakran nézem kifejezett élvezettel; nem állíthatom, hogy nagy áldozatot követel tőlem, hogy immár „kell” is ezzel foglalkoznom (hiszen egy ilyen tanszéken tanítok). Ráadásul ezen filmek közt még akkor is szembeszökő a klímaválsággal kapcsolatos izgalom hatása, ha egyébként nem erről szólnak. Úgy véltem, hiba volna erre nem rámutatni, ha már más nem teszi. A klasszikus irodalom tekintetében ezt megcselekedték már mások (a magyar irodalmat is beleértve).

– A Biomozi több olyan témát is érint (például ökofeminizmus, gynökológia, ökopszichozís, idomítás), amelyek nem csak az ökokritika elmélete felől közelítenek. Miért éppen ezek a kérdések kerültek a kötetbe?

– Az ökokritika nem csak attól az, ami, hogy a művészetben megjelenő „természet”-képzettel vagy az ember és környezete viszonyának ábrázolásával foglalkozik. Ilyen már régóta létezik, angolul „nature studies” a neve, és a legtöbb magyar irodalomtörténész is foglalkozott pályája során a tájleírás hagyományaival és műfajával – ami ettől még nem nevezhető ökokritikának. Egy megközelítés attól lesz „ökokritikus”, hogy nem csak a retorikai megformáltságra és ennek eszmetörténeti hagyományaira koncentrál, hanem a természethez és a földhöz való viszony társadalomtörténeti és természettudományos megközelítéseit is felhasználja a tárgy megértéséhez. Ebben különösen nagy segítséget jelentenek azok a diszciplínák, amelyek már eleve egyes társadalomtudományi területek és az ökológia metszeteként jöttek létre, mint például az ökofilozófia, az ökofeminizmus, az ökopszichoanalízis vagy éppen az ökoantropológia. Ez utóbbi így nevesítve talán nem szerepel a könyvben, de a Húsvét-szigetek Jared Diamond által elmesélt története – amely nélkül a Vaiana elemzése a Biomoziban elképzelhetetlen lett volna – egy efféle megközelítés, amennyiben egy ökológiai összeomlás okait elpusztult civilizációk régészeti maradványaiból és a rokon kultúrákat vizsgálva próbálja feltárni. A Jurassic World elemzése viszont Foucault felügyelet-koncepciójának az „állatstúdiumokkal” való hibridizálásával kísérletezik, amihez az adja az alapot, hogy az állatidomítás bizony igencsak könnyen felfogható úgy, mint az „engedelmes testek” létrehozásának egy olyan technológiája, amelynek éppúgy megvan a „régebbi” és a „modern” formája, mint az emberek feletti hatalomgyakorlásnak. Olykor egy adott filmben nagyon fontos mozzanat lehet egy-egy olyan motívum vagy jelenet, amely csak a tudományos magyarázat bevonásával kerül a helyére: ilyen magyarázatot kínálnak például a 90-es évek Bioszféra 2 kísérleteinek tanulságairól szóló beszámolók A búra alatt című sorozatban, Lovelock Gaia-elmélete a Solarisban vagy az Avatarban, illetve az allergia okainak orvosi jellegű diszkussziója Todd Haynes Safe című filmje kapcsán.

Mint ebből is látszik, alapvetően a tárgytól függ, hogy milyen „külső” tudományterület került bevonásra. Mivel úgy éreztem, hogy a könyv relatív egységességét már eleve biztosítja, hogy tömegfilmeket elemez, és minden esetben azt mutatja be, hogy a természethez való viszony a látszat ellenére hogyan kerül központi szerepbe a filmben, a „külső diszciplínák” bevonásában semmiféle szabályt nem érvényesítettem: azt használtam, ami éppen kézenfekvőnek tűnt, illetve igyekeztem minél nagyobb spektrumból meríteni, hogy a változatosság is meglegyen.

– Vannak olyan témák, amelyek kimaradtak a Biomoziból, viszont tematikusan szorosan kapcsolódnak hozzá?

– Két egész fejezet kimaradt: az egyik a vámpír, a másik a vérfarkas filmes figuráját vizsgálja. Már a finisben volt a könyv, amikor úgy döntöttem, hogy ezeket visszavonom, mert már akkor voltak egyéb ötleteim, és azokkal együtt körvonalazódott egy új könyv felépítése, ami szörnyfigurák köré szerveződne. Így persze a filmek spektruma leszűkült és kevésbé lett „populáris” mint a Biomozi eredeti verziójában lett volna, de majd kiderül, megérte-e.

– A filmeken túl más médiumok elemzése is előfordul a kötetben? Ha igen, mik azok? Mit gondolsz, milyen más médiumokat lenne érdemes megközelíteni az ökokritika felől?

Mindenfélét. Én magam filmeken kívül csak néhány PETA reklámképet elemeztem a könyvben, mert ez illett az adott fejezet felvezetéséhez, amely feminista szempontokat érvényesített, de egyszersmind érintette az állatvédelmet is. Ezek a képek pedig többnyire lenge ruhás szépségekkel próbálják népszerűsíteni az állatkísérletek betiltásának vagy a veganizmusnak az ügyét. Megpróbáltam bemutatni, hogy a retorika és az üzenet miért összeférhetetlen, vagy legalábbis miért problémás összekötni őket. A fotó elemzésében nagyon sok lehetőség rejlik, akkor is, ha nincs verbális kommentár, amiben meg lehet kapaszkodni. Az „ökopornográfia”, azaz a természetet feminizáló és a szemlélő által elvárt módon „beállító” vizuális művészet kritikája például nagyon revelatív és provokatív. De az utóbbi időben elterjedtté vált a mindennapos kulturális jelenségek, a kulturális környezet ökokritikája is. Killingsworth és Palmer például írt egy híres könyvet a környezetvédő mozgalmak retorikájáról, amelyet Orwell „újbeszél”-jéhez hasonlított, ami persze jelzi, hogy van itt némi elhatárolódás is. Ettől azonban még érdekes a megközelítés. De adja magát olyasmi is, mint az állatkerti propaganda elemzése, egy ilyen szempontú cirkusztörténet vagy az animációs filmek, gyerekkönyvek állat- és növényábrázolása. Ezekből egyelőre kevesebb van; és bár a világirodalom már könyvtárnyi ökokritikai olvasatot ihletett, a magyar irodalom bőven kínál még anyagot a jövendő elemzők számára.

Borbíró Aletta

 

Fotó: Erlauer Balázs / Elephant Studio