Tiszatájonline | 2018. február 25.

Két „poszt” a közép-európai filmben

CULTURAL STUDIES APPROACHES IN THE STUDY OF EASTERN EUROPEAN CINEMA
A kelet-közép-európai filmre fókuszáló angol nyelvű tanulmányok között a magyar film a legutóbbi évekig meglehetősen alulreprezentált volt. Ezért is örvendetes, hogy A kelet-európai film tanulmányozásának kultúrakutatási megközelítései. Terek, testek, emlékek című tanulmánykötetben nemcsak szép számmal szerepelnek magyar témájú szövegek, hanem a szerkesztői munkát is egy magyar filmtörténész, a Kolozsváron oktató Virginás Andrea jegyzi. A kötetet két „poszt”, a poszkolonializmus és a posztszocializmus strukturálja… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

VIRGINÁS ANDREA (ED.): CULTURAL STUDIES APPROACHES IN THE STUDY OF EASTERN EUROPEAN CINEMA: SPACES, BODIES, MEMORIES

A kelet-közép-európai filmre fókuszáló angol nyelvű tanulmányok között a magyar film a legutóbbi évekig meglehetősen alulreprezentált volt. Ezért is örvendetes, hogy a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories (A kelet-európai film tanulmányozásának kultúrakutatási megközelítései. Terek, testek, emlékek) című tanulmánykötetben nemcsak szép számmal szerepelnek magyar témájú szövegek, hanem a szerkesztői munkát is egy magyar filmtörténész, a Kolozsváron oktató Virginás Andrea jegyzi. A kötetet két „poszt”, a poszkolonializmus és a posztszocializmus strukturálja.

Tekintettel arra, hogy az egyetemes filmtörténeti diskurzustól, Los Angelestől Łódźig és Hongkongtól Edinburgh-ig, finoman fogalmazva is kevésbé várható el, hogy tudósai, ha a magyar film iránt érdeklődnek, elsajátítsák a nyelvünket, a nemzetközi láthatóság érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy angol nyelvű publikációk jelenjenek meg a magyar filmről. Ezek az idegen nyelvű tanulmányok nemcsak bekapcsolják az egyetemes és a kelet-/közép-/kelet-közép-európai filmre összpontosító beszéd vérkeringésébe a magyar filmet, hanem egyszersmind menedzselik is azt. Ezt az összefüggést a posztszocialistának titulált országok többsége már régebb óta felismerte, és rendszeresen jelennek meg tanulmányok, sőt önálló kötetek a cseh, a szlovák, a lengyel vagy az észt filmről angolul. A lengyel film tendenciái és problémafelvetései például – többek között Ewa Mazierskának köszönhetően – meglehetősen jól reprezentáltak külföldön, de az észt, a cseh, a román filmről is számos angol nyelvű publikáció olvasható, a szlovákok pedig angolul is kiadták Oscar-díjas rendezőjükről, Ján Kadárról szóló monográfiájukat.

Az önmenedzselésnek ezekkel a rendszeresített példáival szemben a szokásos magyar kulturális megkésettség újabb szimptómájaként a magyar filmtörténészek csak az utóbbi időben ismerték fel a magyar filmről szóló tanulmányok angol nyelven való megjelentetésének szükségességét, vagyis ebben még a többi közép-európai országhoz képest is lemaradtunk. Beszédes, hogy 2004-ben a magyar film történetéről egy nem magyar szerző, John Cunningham tollából született monográfia (Hungarian Cinema: From Coffee House to Multiplex), és ugyanő jelentetett meg komplex értelmezést Szabó István szerzői életművéről (The Cinema of István Szabó: Visions of Europe; 2014). Jellemző, hogy mellette a másik filmtörténész, aki a legtöbbet tette a magyar film nemzetközi láthatóságáért, szinten nem magyar. Catherine Portuges-ról van szó, aki többek között Mészáros Márta filmjeiről írt összefoglalót (Screen Memories: The Hungarian Cinema of Márta Mészáros). Szintén Portuges volt a vendégszerkesztője a kelet-európai filmekre fókuszáló online folyóirat, a KinoKultura 2008-ban megjelent Hungarian Cinema című tematikus számának, amelyben – ismét csak sokatmondó módon – csak elvétve szerepeltek magyar filmtörténészek. A két említett szerző mellett jóformán csak az Egyesült Államokban oktató Imre Anikó írásai képviselték szisztematikusan a magyar filmet külföldön. Az utóbbi, de tényleg csak az utóbbi évek fejleménye, hogy a régió filmművészetéről szóló tanulmánykötetekben kezdtek megszaporodni a magyar szerzőktől származó szövegek, ahogyan a térségre fókuszáló Studies in Eastern European Cinema című folyóiratban is újabban egyre több hazai szerző nevére bukkanhatunk. Ebbe a hiányokkal tűzdelt kontextusba érkezett be a Sapientia Egyetem oktatója, Virginás Andrea által szerkesztett Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories című tanulmánykötet, amely ennek az izolált diskurzusokkal szembeni, megváltozott hazai gyakorlatnak újabb bizonyítéka.

A kötet, mely egy 2014-es nemzetközi filmtörténeti konferenciából nőtt ki, egy regionális filmkultúrát tárgyal, ami rögtön felveti azt a kérdést, milyen névvel is érdemes illetni ezt a térséget. Az Európa keleti felének filmtörténeti kérdéseit vizsgáló tanulmányok, folyóiratok bevett gyakorlata, hogy a régióra a Kelet-Európa elnevezést használják, ez figyelhető meg például a már említett Studies in Eastern European Cinema vagy az East European Film Bulletin című folyóirat, akárcsak az Imre Anikó szerkesztette filmtörténeti kézikönyv címadásában (A Companion to Eastern European Cinemas; 2012). Ugyancsak ezt a címkézést követi a Virginás-féle tanulmánygyűjtemény is, amely magyar, román, szlovák, lengyel, (poszt)jugoszláv filmekről közöl írásokat. Eltekintve most attól az egyébként nem jelentéktelen, de a szerkesztői előszóban reflektált problémától, hogy a kötetből sajnálatos módon kimaradt néhány nemzeti közösség, mint a csehek és a balti népek filmkultúrája, valamint a rendszerint elhanyagolt bolgár film, nos, itt egy másik gond is jelentkezik. Nevezetesen az, hogy az említett nemzetek filmkultúrái nem fedik le Kelet-Európa fogalmának egészét, itt is megfigyelhető az a tendencia, hogy rendszeresen kimarad belőle az orosz film és a posztszovjet országok filmtörténete. Utóbbiakra az egyébként nagyrészt orosz szerkesztőgárdával dolgozó KinoKultura koncentrál. Minthogy azok a tanulmányok, folyóiratok, melyek „Kelet-Európát” nevezik meg érdeklődésük középpontjaként, valójában nem Keletről, hanem inkább Közép-Európáról szólnak, meglátásom szerint termékenyebb volna a kelet-európai film elnevezés helyett inkább a közép-európai film, vagy – mivel ez utóbbinak határai meglehetősen képlékenyek – a köztes-európai film címkét használni, mely a német és orosz területek közé eső, Finnországtól Görögországig terjedő teret jelöli, így territoriálisan és kulturálisan is jobban definiálható. Annál is inkább, mert a szóban forgó kötetnek egyik fő összetartó erejét a posztkoloniális elméletek képezik, márpedig a Szovjetunióra, és legfőbb utódállamára, Oroszországra kevésbé alkalmazható a gyarmatosított keretrendszer, elvégre ő maga volt a gyarmatosító. Ennélfogva érdemes megkülönböztetni egymástól az imperializmus szovjet-orosz-féle keleti, birodalmi alapú logikáját az alávetettségek különböző alakváltozatainak közép- vagy köztes-európai logikájától, mert más kulturális mechanizmusok érvényesek az egyikben, mint a másikban.

Ahogyan az Ewa Mazierska által jegyzett filmes tanulmányköteteken erőteljesen rajta hagyja a nyomát az, hogy ezen antológiák szerkesztője lengyel nemzetiségű, úgy a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories című kiadványon is érezhető, hogy Kolozsváron szerkesztették. A hangsúlyeltolódás (vagy részrehajlás) egyrészt  abban nyilvánul meg, hogy szerzők között túltengenek a Babeș–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakemberei, legyenek azok magyarok vagy románok, másrészt az itt közölt tizenhárom tanulmányból is aránytalanul sok foglalkozik a román filmmel. Utóbbi alkalmasint nem csupán abban leli magyarázatát, hogy a „román újhullámként” ismert filmes mozgalom a kortárs európai film (vagy Európa-film) egyik, ha nem éppen legizgalmasabb fejezetét képviseli. Sajnálatos, hogy a magyarországi egyetemi filmes műhelyek közül csak a Debreceni Tudományegyetem képviselői kaptak helyet a könyvben, mindjárt hárman is (ráadásul ugyanarról a tanszékről), miközben a budapesti, pécsi, szegedi iskolák kimaradtak a dobásból. Üdvözlendő ugyanakkor, hogy a román filmekben otthonos magyar szerzők transznacionális szempontokat is érvényesítenek, mint azt épp a szerkesztő Virginás Andreának a többek között Bibliothèque Pascalra (Hajdu Szabolcs, 2010) és a 4 hónap, 3 hét, 2 napra (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile, Cristian Mungiu, 2007) egyszerre koncentráló tanulmánya mutatja. A kelet-/közép-/köztes-európai (sőt: kelet-közép-európai) filmet vizsgáló nemzetközi szakirodalom egyik nagy hátránya ugyanis, hogy továbbra is gyakorta nemzeti keretben gondolkodik: egymás mellé helyezi a cseh, román, litván, lengyel stb. filmről szóló írásokat, átlósan azonban kevésbé vizsgálja ezt a regionális filmet. A kötetekbe rendezett tanulmányok általában nem hasonlítják össze a nemzeti filmkultúrákat, így végső soron úgy helyezkednek el egymás szomszédságában, hogy nem alakul ki párbeszéd közöttük.

A szóban forgó könyvre visszatérve, meglehetősen rendhagyó, hogy egy nyúlfarknyi szerkesztői előszót követően a tanulmánykötet valódi bevezető tanulmánya nem a kötet koncepciójáért felelős szerkesztőtől, hanem egy másik szerzőtől származik, és ráadásul másodközlés. Imre Anikónak az egyébiránt kitűnő, számos kérdést módszertanilag is komplex, transznacionális módon felvető The Case for Postcolonial, Postsocialist Media Studies című tanulmányáról van szó, mely nem egyedi filmekre helyezi a hangsúlyt, hanem kérdésirányokat, elméleti támpontokat igyekszik kijelölni. A kötet egyik vezérelvét is ez a tanulmány fogalmazza meg abban a gondolatban, hogy „posztszocialista régió egyúttal posztkoloniális is”. Némileg azonban ironikus, hogy pontosan egy a posztkolonializmust szem előtt tartó kötetben, melynek a kulturális gyarmatosításra különösen ügyelnie kellene, bizonyos szavakról – Máraival szólva – lehullanak az ékezetek és diakritikus jelek, mint mindjárt az előszóban (Košice helyett Kosice). Ez a két „poszt”, a posztszocializmus és a posztkolonializmus abroncsolják tehát össze a kötetben olvasható elemzéseket, ami meg is határozza azt, hogy a könyv gerincét alapvetően kortárs filmek képezik, melyek egyszerre vetnek számot a béketábor összeomlásának emlékezetével (posztszocializmus), valamint a szovjet-szocializmus kulturális gyarmatosításával (posztkolonializmus). Tekintve azonban, hogy például a szlovák film posztszocialista emlékezetét elemző Katarína Mišíková tanulmányának fő referenciapontja a 60-as évek szlovák újhulláma, a kötet jóval tágabb időbeli kerettel dolgozik. Az a mód, melyet magam is máshol többször felvetettem, hogy a posztkolonializmus kiválóan alkalmas háttért kínálhatna a volt szocialista országok vonatkozásában, örvendetes módon kap ebben a könyvben hangsúlyos szerepet. A posztkoloniális szempontokat ugyanis nemcsak az úgynevezett Harmadik Világ egykori gyarmataira lehet érvényesíteni, hanem a nemzeti, etnikai és kulturális elnyomás köztes-európai változataira is. Ilyen posztkoloniális olvasatot nyújt a román filmről a kötet több tanulmánya is, mint Claudiu Turcuşé és Doru Popé (utóbbi angol nyelvű monográfiát írt a román újhullámról). Első pillantásra meglepő, hogy ezek a szerzők meglehetősen kritikusan közelítik meg a nemzetközileg igen sikeres kortárs román film emlékezetpolitikáját és (ön)kanonizációs gyakorlatait, azt állítva, hogy egyrészt a Said-féle orientalizmus szellemében beteljesítették a román kommunizmussal kapcsolatos nyugati várakozásokat, másrészt ennek kiszolgálására a bejáratott recepteket ismétlik, vagyis egyfajta öngyarmatosítást hajtottak végre.

Ahelyett, hogy a könyv minden egyes tanulmányán egyesével végiggyalogolnék, és azok tartalmi kivonatát adnám, végezetül a kötet szempontrendszerének két lényeges elemét emelem ki kritikailag. Az egyik a populáris kultúrára, a másik pedig a kritikai kultúrakutatásra mint önmeghatározásozásra vonatkozik.

Az utóbbi években Közép-Európában is megfigyelhető az a nyugaton már régóta érvényesített kulturális eltolódás, amely a magasművészetről (vagy amit annak tartanak) a szórakoztató műfajokra helyezte a hangsúlyt, mint azt a 2017-ben kiadott Popular Cinemas in East Central Europe: Film Cultures and Histories című tanulmánykötet mutatja. Noha éppen a Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema programadó tanulmányát jegyző Imre Anikó az egyik kezdeményezője a szocialista populáris film és televíziós kultúra vizsgálatának (lásd például egyik társszerkesztését: Popular Television in Eastern Europe During and Since Socialism; 2013), a szóban forgó tanulmánykötetet a hagyományos elitisztikus szemlélet jellemzi, amennyiben alapvetően a „művészfilmek” néven kategorizált szerzői filmekre koncentrál. A bevezető tanulmányon kívül lényegében csak két írás lóg ki ebből a szempontból valamelyest a sorból. Az egyik Elżbieta Durys tanulmánya Władysław Pasikowski botrányt kavaró, a lengyelek Holokausztban való felelősségének kérdését firtató Utóhatás (Pokłosie, 2012) című filmjéről, mely ma politikailag különösen aktuális. Ebben a tanulmányban Durys kimutatja, hogy a rendező hogyan alkalmazta a thriller műfaji elemeit a nézőközönség kiszélesítése, vagyis popularizálása érdekében. A másik Doru Pop nagyon fontos írása a kötet végén, melyben többek között azt a kérdést boncolgatja, hogy a kánonok rendszerint csak a „nagy” művekre fogékonyak. Felmerül a kérdés, hogy ha a tömegkultúra nyugaton már rég végbement emancipációjának és az erre irányuló akadémiai tanulmányozás legitimációjának kelet-közép-európai átvétele a nyugati mintákhoz való idomulást jelenti, az ellentmondásos módon nem jár-e együtt öngyarmatosítással, ami aláássa a kötet sok tanulmányának kiindulópontját.

A Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema másik fontos szemléletbeli hozadéka, hogy a filmeket nem pusztán tartalmi-formai alapon vizsgálja, hanem azok kulturális-társadalmi beágyazottságát és kontextusait is előtérbe helyezi. Imre Anikó többször említett tanulmánya például nem tartalmaz filmelemzéseket, míg Doru Pop írása csak az Aferim! (Radu Jude, 2015) című apokrif western kapcsán megy bele formai kérdések boncolgatásába. Kérdés persze, hogy a társadalmi, társadalmi-nemi, emlékezetpolitikai területeket mennyiben képes lefedni a (kritikai) kultúrakutatás (cultural studies) címkéje, ahogyan a cím ígéri, mert ezek a kérdésirányok jóval túlterjeszkednek ezen a diszciplínán. Ureczky Eszter mélyenszántó elemzése Kocsis Ágnes Pál Adrienn (2010) című filmjéről például erősen támaszkodik a Foucault-i biopolitikára, a testelméletekre éppúgy, mint a táplálkozáskutatásra és az orvoslás történetére. A posztkolonializmus szempontjából is roppant tanulságos olvasni Edward Alexander tanulmányát két posztjugoszláv filmről, Damjan Kozole A szlovén lány (Slovenka, 2009) és Srđan Spasojević Szerb film (Srpski film, 2010) című munkáiról, ahol a szerző recepciótörténeti elemzése során kimutatja, hogyan térnek el a hazai olvasatok (szerb és szlovén nézőség) a félig idegen, félig hazai befogadástól („jugoszféra”) és a kolonizáló idegen (nyugati) értelmezésektől. Nem világos tehát, hogy amennyiben a kötet gyújtópontját a posztkolonializmus és a posztszocializmus hívószavai képezik, miért van szükség az ezt a koncepciót nem is feltétlenül alátámasztó kritikai kultúrakutatás fogalmának kitüntetettségére.

A mozaikos rendezőelv dacára a szerkesztést dicséri, hogy könyv írásai számos ponton egymásba fonódnak, logikailag egymást folytatják vagy értelmezik, ami végső soron a kötet koherenciáját biztosítja. Habár a kiadvány tanulmányai három fő tengely mentén vannak elrendezve, a térbeliség, a test és a biopolitika, valamint a kulturális emlékezet kérdései köré csoportosulnak, szinte valamennyi szöveg érinti mindhárom tematikai csomópontot, és mindegyikben több-kevésbé jelen van a posztszocializmus és a posztkolonializmus kettőssége. Amint a szerkesztő, Virginás Andrea az előszóban fogalmaz: „[a] tér testünket foglalja magában, amely pedig emlékeinket foglalja magában” („[s]pace contains our bodies that contain out memories…”). Ha néhol koncepciójában vitatható módon is, mindazonáltal ez a kötet a közép-európai posztszocialista térben létrejött filmes korpusz emlékezetét sokoldalúan foglalja magában.

Gerencsér Péter

 

Cultural Studies Approaches in the Study of Eastern European Cinema: Spaces, Bodies, Memories

Editor: Andrea Virginás

Newcastle upon Tyne

Cambridge Scholars Publishing

2016, pages 292