Kész az egész

OTT TORONY VOLT. VÍG MIHÁLY-PORTRÉ

SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA
Az Ott torony volt főhőse Víg Mihály zenész és dalszerző, ez lenne az összefoglalás.
Egy hosszabb kifejtésben szét lehetne szedni egyébként összetartozó tevékenységeit, amelyeknek megnevezése együtt és külön-külön is suta, mert „a dalszöveg nem vers, a filmzene nem zene”, ahogy azt a filmben megfogalmazza.

A legillékonyabbak, de a leginkább izgalmasak azok a nyomok, amelyeket zenekaraival hagyott: a Trabant, a Balaton és az Európa Kiadó koncertjei a résztvevők rossz minőségű felvételein maradtak meg és terjednek, talán ez, a romlékonyság és az itt és most élménye tartja életben őket akkor is, ha a felvételekből pontosan az látszik elveszni, ami ezt a filmet is élteti: a személyiség nehezen megfogható varázsa. Izgalmas, ahogy Víg Mihály az első lemezajánlatról beszél, amit az Európa Kiadó a 80-as évek közepén Erdős Pétertől, a lemezgyár nagyhatalmú vezetőjétől kapott – az ajánlat hallatán Víg Mihály kilépett az együttesből, de amint mondja, valószínűleg az ajánlatot elfogadó zenekarvezetőnek, Menyhárt Jenőnek éppúgy igaza volt, mint neki, aki nem akart egy állami intézmény által kiadott lemezen szerepelni. Az emlékező és az emlékezői munka sajátosságait ragadhatjuk meg ebben a kis jelenetben: Víg Mihály nem ítéli el a hatalommal alkuba bocsátkozó alkotótársát, ugyanakkor megfogalmazza azt is, hogy a lemez mostoha sorsa megmutatja a hasonló egyezkedések ellentmondásos jellegét. Egy Víg Mihályhoz hasonló szellem története éppen a személyiség önállóságának, az egyszemélyes szabadság megőrzésének története. Vannak ezen az úton nélkülözések és keserűségek, ezekről Víg Mihály ugyancsak beszél a rá jellemző kesernyés humorral. Az integritás dolga amúgy legalábbis kettős egy hozzá hasonló ember esetében: ahogy mondja, mindig nehezen viselte, ha alkotótevékenységében befolyásolni akarta valaki, ugyanakkor egy-egy zenekar tagjaként mégis társas műveket hozott létre – nem véletlen, hogy a 70-es évek végétől megalakuló együttesek legénységében sok átfedés volt, nem véletlen továbbá az sem, hogy bizonyos dalok szerzőisége bizonytalan, éppen létrehozásuk közösségisége eredményeképpen.

Víg Mihály eddig tárgyalt tevékenysége, azaz a Trabant, a Balaton és az Európa Kiadó zenéje sok szálon kötődik a magyar neoavantgard törekvéseihez, noha maguk ezek a zenék nem viselik magukon a neoavantgard jegyeit még akkor sem, ha az irányzat magában is rendkívül tarka képet mutat. A rock and roll alapjaiból kiinduló filozofikus punk volt ez, hiszen akár a hasonló angolszász zenekarokhoz képest nagyon erős szövegek jellemezték, ami többek között éppen Víg Mihálynak köszönhető – a filmben egyébként úgy fogalmaz, hogy a dalai zenéjét rendszerint előbb írta meg. Ha a kor kulturális regiszterei között próbálnánk elhelyezni ezeket a zenekarokat, akkor azt mondhatjuk, hogy az underground képviselői voltak ők, akik a hivatalos állami médiumokban – a rádióban vagy a tévében – nem szólalhattak meg, de művelődési házak mégiscsak engedélyezett helyszínein léptek fel. Tevékenységüket nem lehet az akkori idők nyelvhasználatát átvevő, ma divatos, pontatlan és felszínes fogalmakkal leírni, hiszen a tiltásokra jórészt fütyültek, a megtűrtséget jól viselték, támogatást pedig nem vártak. Érzékletesen beszél erről Víg Mihály a film egyik pontján: baráti társaságaik minden nyitottságuk ellenére annyira ismert figurákból állt, hogy a soraikba nehéz volt bárki idegennek beférkőzni. Külön kellene megemlékezni mindezzel kapcsolatban Bódy Gáborról, akit Víg többször szóba hoz akár a hatalommal való viszonyuk, akár más témák összefüggésében: Bódy tragédiája talán abban van, hogy lehetetlen volt akkoriban becsületes baloldalinak lenni – Bódy Víg Mihályék magánmitológiákat és társadalmi függetlenséget hirdető társaságával ellentétben szeretett volna elkötelezett értelmiségiként működni, de erre ott és akkor nem volt lehetőség, legalábbis megalkuvások és önsorsrontás nélkül nem.

Érdekes mindezt azokkal a filmekkel kapcsolatban megnézni, amelyek valamilyen módon köthetők Víg Mihály pályájához. Az Őszi almanach (Tarr Béla), az Ex-kódex (Müller Péter Sziámi) és az Eszkimó asszony fázik (Xantus János, mindhárom film 1983-ban készült) ugyan sokat őriz a bennük fellépő emberek és zenekarok alternativitásából és a független kultúrákhoz fűződő viszonyaiból, de mégiscsak a hivatalos filmgyártás intézményi kereteiben forgatták őket. Személyesen és szellemileg önállónak maradni a személyes szándékok és a társadalmi körülmények vonzásai között – ez Víg Mihály tevékenységének és filmbeli elmélkedéseinek központi kérdése.

Az Ott torony volt főszereplőjének filmbeli monológjai talán két alkalommal forrósodnak fel, a beszélő fanyar humora és megbocsátó szelleme két részben billen meg. Az egyik éppen a filmművészettel kapcsolatos, és Víg Mihály Tarr Bélával folytatott együttműködését érinti. Hat filmben dolgoztak együtt, az utolsó a 2011-es Torinói ló. Víg Mihály ugyan többször is hangsúlyozza, hogy egy film színvonaláért, sikeréért és kudarcáért a rendező viseli a felelősséget, de mivel a film csoportjáték eredménye, és mivel kivételes zenékről van szó, a főszereplő szavain átsüt a közös munka minden feszültsége és öröme.

A film másik érzelmi és hangulati tetőpontja magánéleti jellegű, Víg Mihály életének azt a szálát érinti, amely felesége elvesztését eleveníti fel – a szó itt minden lehetséges jelentésben értendő, hiszen a szemérmes férfihang többször megremeg, a kimért mérlegelésnek nincs többé helye. A film érdeme egyebek között az, hogy főszereplőjét sok-sok oldaláról bemutatja.

Az Ott torony volt a kortárs magyar filmkultúra nagy eseménye. A film végigkíséri a benne megszólaló főszereplő sorsát kamaszéveitől egészen máig. Víg Mihály alakja úgy mutatkozik meg, mint egy visszafogott, de mélyen érzelmes, ironikus, de sebezhető férfiemberé, aki életkalandját néha a szája szélén bujkáló félmosollyal, néha pedig mély megrendülésekkel meséli el.

Szíjártó Imre