Tiszatájonline | 2022. május 21.

Kard által vész

AZ ÉSZAKI

SZAGÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Hipnotikus szekvenciák, magával ragadó tájköltészet. Tradicionális kalandtörténetként is érvényesülhetne, de Robert Eggers harmadik rendezése a nehezebb, cserébe jóval hálásabb utat választja.

Ólomszürke fellegek borulnak az izlandi tájra, hó szállingózik vigasztalanul, közben repkednek a hollók: már a kialudt (és a fináléban újra működő) vulkánon állapodó nyitókép, illetve a mesélő narrációja is pokoli indulatok elszabadulását sejtetik. Bosszúfilm ugyan Az Északi, de rendezője másban érdekelt: cselekménypanelek menetrendszerű listázása, vagyis történetközpontúság helyett nyomatékosan a lelket tipró, elmét ízekre szaggató komor atmoszféra uralkodik – nem is várunk mást A boszorkány és A világítótorony mögött álló lángésztől.

Vitatható, historikus szempontból mennyire hiteles Eggers vikingeposza, de kétségtelen, Jarin Blaschke operatőri teljesítménye vagy a lenyűgöző tájfestészet nem eresztenek több mint 130 percen át: fontosabb a hangulat, mint a tények ismerete. Láncra vert nők senyvednek az őket rángató patriarchális zsarnokok markában, kihalt senkiföldjén menetelnek az ugyancsak béklyózott, vonalba rendezett, alárendeltségre kárhoztatott rabszolgák. Poétikus, ugyanakkor felkavaró delíriumos látomás képei peregnek előttünk, ilyenkor lesz nyilvánvaló, hogy a direktort mennyire tűzbe hozzák a bevallott Tarkovszkij, sőt, Jancsó-referenciák: a kiszolgáltatott, reménytelenségbe süppedt káoszföldön bandukoló, nagytotálokon szemlélt nímandok a Szegénylegények hatalmi igájában vergődőit juttatják az eszünkbe, sosem a Tízparancsolat vagy a Ben-Hur akadémikus DeMille, Wyler-panorámáit.

Igaz, a cselekményt a Hamlet, dán királyfi alapját képző skandináv legenda, jelesül Amleth harcos herceg mítosza ihlette (Eggers Saxo Grammaticus írásaiból és az Edda-énekekből is merített), Az Északi erőskezű szerzői vízióként saját képére formálja a kordokumentumokat. Kibillent egyensúlyából a világ, gyerekek kénytelenek végignézni szüleik halálát, egy halászt és a fiát szemrebbenés nélkül nyilazzák le a berserkerek, sőt, a csaták hevében égő királyokat, hadvezéreket csak a saját boldogulásuk foglalkoztatja, nem beszélve a knattleikr durunggal játszott gyilkos labdajátékáról. Eggers olvasatában a 21. századi újfeudális országok rémképe bontakozik ki, nemcsak az apjától és anyjától fosztott harcos uralkodósarj bosszúhadjárata számít polarizált jó-rossz-felosztással.

Örvénylő beállításaival, lebendékkel szegélyezett vágóképeivel, gyakran olajbarnában fotografált, Caravaggio vagy Rembrandt legszebbjeit idéző snittjeivel Az Északi a karakterekben pulzáló belső feszültséget hozza felszínre. Metaforikus környezetábrázolásával a rendező eléri, hogy figurái lelkének mélyébe pillantsunk. Amleth királyi családban nevelkedett, de vagyonából kiforgatott, összeszorított fogú, tajtékzó gályarabszolgaként ugyanazt mantrázó („Megbosszullak, megmentelek, meggyilkollak.”), gyűlölet és őrület határán billegő vadállat, nemezise, vagyis az apját lefejező Fjölnir egyfelől hősünk nagybátyja, plusz hódításai dacára is legyőzött, farmgazdaságban tengődő pitiáner kiskirály, akit Harald, az első norvég uralkodó Izland kopárságába száműzött. Olga szláv boszorkányként keveredik az északi fagyba, míg Gudrun, azaz a főhős anyja férfiak kitartottjaként tűr némán. Jól látható, hogy Eggers bravúrosan porolja le a Hamlet típusalakjait, például Fjölnirt nevezi Claudius-előfutárnak, de csavarni is mer a bejáratott karakterfelálláson – a Gertrud/ Gudrun-eredet zárójelbe helyezése és Amleth fogantatásának újraírása kifejezetten sokkoló fordulatok, csak hozzátesznek Az Északi vérben, pallosforgatásban, nemi erőszakban gazdag halálmiliőjéhez.

Revansról, pontosabban annak értelmetlenségéről kissé leegyszerűsítve, de szintén nagyon határozottan értekezik Az Északi: végső érve szerint a folyamatos, röghöz kötő, illetve múltban élésre kényszerítő dühöngésből csak az új életet kezdetét hozó szeretet jelenthet kiutat. Szájbarágós üzenetét viszont továbbra is jól ellensúlyozzák a vizuális megoldások: a barlangmélyben játszódó beavatási rítustól a farkasálcában elkövetett rajtaütésen, a lefejezett (Yorick-alakmás) udvari bolond szürreális feltámasztásán vagy az Excalibur-tapintású élőhalott-kardpárbajon át a Hekla-pokolkapuban zajló ősi párbajig az összes szín, égő láva, éjszaka leple alatt elkövetett, sötétben vagy taszító monokrómban úszó gyilkosság az apa-fiú-relációk végromlását, gyötrődő, útjukat kereső elveszettek megváltássztoriját szimbolizálják. Daliás férfimellkasból szürkéskék tónusú, belső szervekből fába, vulkánba torkolló vágóképeket kapunk, ugyancsak emberi testrészek forgatagából, netán Amleth lázálmából kapunk jövővíziókat vagy épp jelenéseket a Valhalla kékségébe való lovaglásról – Az Északi pszichedelikus képsorai a karakterek pillanatnyi lelkiállapotán túl vágyott céljaikról, a végzet számukra ismeretlen sorsjátékairól tudósítanak.

Cseppet sem mellbevágó a sztori, de az atmoszféra igen: Az Északi nagyszerű példája a régi mítoszok univerzalitásának, a bármikor korszerűre hangolható mondák teremtő erejének. Nemcsak egy XVI. századi Shakespeare-tragédiában vagy egy 895-ben játszódó kalandban éledhet újjá Hamlet krónikája, ahogy Eggers is bátran nyúl saját popkulturális vagy rétegmozis nevelődéssztorijaihoz a Conan, a barbártól a Refn jegyezte Valhalla Risingon át a David Lowery-féle The Green Knightig vagy épp a Gladiátor egyszerre klasszicista és nyers bosszúmaratonjáig. Hatályon kívül helyezi az unalomig ismert passzusokat, bízik a nézőiben, képekkel, arcjátékokkal, vizuális leleményekkel mondja el az egyébként célorientált, pontról pontra haladó Amleth regéjét, vagyis részéről nem a téma, hanem a tálalás számít – így a legporosabb klisé is korokon átívelő csodának hat. Ráadásul Az Északihoz újabb truváj fűződik, lévén 70-90 milliós, Universal gyártotta stúdióproduktumként merészel irreál-avantgárd víziókkal hipnotizálni, testen-pillantásokon csorgó vérrel, festőien komponált snittekkel babonázni. Felnőtteknek szóló mese, amely nemcsak explicit brutalitással, hanem intellektusunk ébren tartásával pályázik rokonszenvre. Kiveszőben lévő attitűd ez a laposodó, gyerekkompatibilis Marvel-szuperhősuniverzum blockbuster-világában (Az utolsó párbaj, az Utolsó éjszaka a Sohóban és a Rémálmok sikátora-adaptáció után Az Északi 17 éven felülieknek szánt nagyköltségvetésű zsánerdarabja is anyagi fiaskó), inkább Verhoeven és Schwarzenegger meghiúsult keresztes háborús projektje, a Crusade szellemiségét idézi.

Revizionista vikingeposzában Eggers anti-mitologikus perspektívát honosít, legalábbis a hollywoodi íratlanságok terén: ignorálja a csaták halmozását (miközben a lefejezéssel, döféssel végződő nagyfinálé zsigeribb bármelyik kortárs CGI-orgiánál) és valóban a régi szövegek generálta áhítatra ügyelve teremti meg hőseit. Hőseposza így a pesszimista A boszorkány és A világítótorony fináléinak némileg optimistább inverze: az utolsó, önfeláldozó diadal csakis a legpokolibb gonoszságon keresztül nyerhető el – Robert Eggers legújabbja pusztán e tézis felelevenítése miatt is helyet érdemel a kalandfilmek égi páholyában.

Szabó G. Ádám



The Northman, 2022

Rendező: Robert Eggers

Szereplők: Alexander Skarsgard, Anya Taylor-Joy, Claes Bang, Nicole Kidman, Ethan Hawke