Julie tizennégyszer

Művészi és emberi kiteljesedésről regélő, Truffaut-beütésű dráma (Szerzők), valamint a kortárs globális filmkultúra egyik legpesszimistább hangvételű nemzedéki közérzetmozija (Oslo, augusztus) után a norvég direktor kitérőket tett – a Hétköznapi titkaink családi drámája és a Thelma misztikus, Stephen King-i húrokat pengető nevelődésregénye után az egy – ostoba döntéseket célzó – norvég közmondást felhasználó A világ legrosszabb embere visszatérés a dán provokátorral rokonságban nem álló Trier stiláris és tematikai felségvizeire.

Öröm és letaglózó bánat, illetve e két minőség közé pozícionálható benyomások remek kötéltáncot járnak a több mint 2 órás játékidő során: a tavalyi cannes-i seregszemlén kritikai sikert aratott dramedy soha nem írható le egyetlen érzelemről árulkodó jelzővel, rendre világnézetek, kialakuló emóciók között oszcillál. A világ legrosszabb embere ilyen rangban a nagybetűs Változás kiáltványa: a Julie nevű fiatal értelmiségi lány 4 évét nyomon követő tragikomédia hihetetlen eleganciával ragadja meg a fenteket és a lenteket, így briliáns karakterdrámaként örökké rákényszerülünk, hogy a főkarakterrel együtt éljük át 20-as, 30-as évei sorsfordító pillanatait. Trier érzelmi hullámvasútra ülteti nézőit: hol a melodrámák túláradó formaalakzatait, később a romantikus vígjátékok sematizmusát, másszor az egzisztencialista tónusú tragédiák atmoszféráját hívja segítségül.

Igaz, számtalanszor láttunk már hasonlót az Agnes Varda jegyezte, szűkebb periódusúra szabott Cleo 5-től 7-igtől az üstökösként feltűnt Phoebe Waller-Bridge-alakmást centrumba helyező Fleabagig, A világ legszebb embere egyszerre támaszkodik a romkomok tradicionális húzásaira és a szerzői filmek merengő, komorabb világképére, plusz univerzális kérdéseket feszegető darabként a világon bárhol értő fülekre talál – és bőven nemcsak az útkereső bölcsészlelkületűeknél. Noha a rendező végig Julie-t állítja a zömmel cselekménymentes fabula középpontjába, a 12 fejezetből összetevődő és egy prológusból, végül epilógból álló mű a lány kardinális életszakaszának más fontos résztvevőire is ugyanúgy koncentrál.

Rögtön észrevehető, hogy Trier nem kizárólag a male vagy a female gaze-t próbálja ráerőltetni a fabulára, ennél jóval nyitottabban áll a problémához: A világ legrosszabb embere a női és a férfi lélek apró rezdüléseit is tökéletesen értő, olykor komikus hangvételű dráma. Julie canossáján túl a képregényrajzoló Aksel, valamint a kávézóban dolgozó Eivind lelkivilágába is betekintést nyerünk, így a direktor nemcsak különböző társadalmi osztályokat vesz górcső alá, de a szereplőtrió által megélt, nagy amplitúdójú problémák révén újabb kérdéseket tesz fel. Mi több, a publikumot is gondolkodásra készteti: A világ legrosszabb embere ugyanis kevéssé történetet regélő, mint inkább állapotrajzzal felérő szereplőtanulmány, így a Julie-Aksel-Eivind szerelmi háromszög voltaképpen a direktor által korábban is boncolgatott főtémák, jelesül a szerelem, memória, valamint identitás egyfajta értelmezési keretévé válik. Sőt, mivel az új Trier-dráma csaknem 5 éven át játszódik, az idő legalább ilyen releváns szereppel bír benne – A világ legrosszabb embere 14 szakaszra bontott intervalluma ekképpen arra is reflektál, hogyan formálódik Julie tudásról, románcról, partnerkeresésről, karrierről alkotott képe az ugyancsak örökké változó (hovatovább, posztmodern, játékos gesztusként döntéskényszerben szó szerint megálló) idő függvényében.

E premissza félreérthetetlenül közli az Eskil Vogt társíróval kooperáló Trier szándékait: könnyű lenne ugyanis jó és rossz, boldogság és örömtelenség példás nászaként emlegetni A világ legrosszabb emberét. Történetében ugyanis leginkább az számít, Julie, Aksel és Eivind milyen impressziókat szereznek, ezek hogyan formálják nemcsak az önképüket, hanem az egymáshoz fűződő viszonyukat, tehát abszolút indokolt szerzői melodrámaként hivatkozni a filmre, ráadásul mivel Trier pillanatképeket örökít meg, fejezetek között ugrál, nem is lehet csak vígjátékként, netán letargikus tragédiaként utalni a filmre. Bármelyik szereplőt láthatjuk élete fénypontján, később napjai mélypontján, sőt, olykor egy fragmentumon belül zajlanak sorsdöntő érzelmi fordulatok, így A világ legrosszabb embere végképp a körülmények, hangulatok, önképük hálójában vergődő átlagemberek szenzációs portréja. Hosszúra nyúlik egy fejezet, a következő egy huszárvágással lerövidül – ahogy a narratíva, úgy Julie és férfipartnerei sem tudnak feltétlenül irányt adni gyorsan formálódó hétköznapjaiknak.

Szintén ragyogó, milyen témafelvetésekkel rukkol még elő Trier. Feminizmusról értekezik a digitális közeg, a #MeToo-éra, valamint az orális szex viszonylatában, családalapítási kérdéseken bíbelődik, helyesebben a függetlenség és az elköteleződés kínzó ellentétét ragadja meg Aksel és Eivind oldaláról, szülői relációkat hoz játékba, gyerekvállalásról vagy Aksel figurája miatt az életközépi válságról hallunk remek emberismeretről tanúskodó dialógusokat, így A világ legrosszabb emberét átható bölcsesség és témagazdagság szabályosan levesz bennünket a lábunkról. Újfent a javára írható, hogy Trier néha mintha önnön rendezői védjegyeit, de legalábbis a művészet szerepét merné nagyító alá helyezni – a mansplaining-womansplaining-szembeállítás, illetve az Aksel politikailag inkorrekt képregényét elemzők túlérzékenységével foglalkozó jelenet a 21. század túlzásba vitt progresszív-liberális nézeteit illetik kritikával. A rendező viszont itt sem áll meg, lévén A világ legrosszabb embere bátran vegyít komoly tónust rajzfilmbetéttel parolázó szürreáliával, majd realista szcénákkal, hogy aztán a fináléra lírai napfény-szimbolikával dolgozó, elképesztően szép, gyászfeldolgozó betegségmelodrámává lényegüljön. Julie, Aksel és Eivind hol traumákkal ütköznek, később fellélegezhetnek, így Trier melankolikusan fogalmaz, A világ legrosszabb embere nyomatékosan a keresés filmje, a tőlük vagy független, esetleg pont az általuk generált változáshoz idomulni próbálók dramedyje. Igaz, a befejezésre Aksel és Eivind végpontra érnek, de hatalmas áldozatok árán, illetve Julie karakteríve is teljesen más az első és a 127. perc között – gondoljunk pusztán az eleinte hóbortból vállalt, aztán hivatásává nőtt fotósszakmájára.

Lassításokkal, zenei betétekkel ugyancsak jól bánó tragikomédiaként A világ legrosszabb embere szintén nem mindennapi diadal és a színészektől sem vehetjük el a glóriát. A korábban pusztán az Oslo, augusztus háttérben bujkáló, egyetlen sort kiejtő, színészpályáját majdnem asztaloskodásra cserélő Renate Reinsvéje pillanatok alatt vedlik komikából óriási terheket cipelő tragikává. Végképp megérdemelt a legjobb színésznőnek járó cannes-i Pálmája, ahogy a várható nemzetközi sztárstátusz is, de a korábban a tömeggyilkos Breiviket, valamint az Oslo… önsorsrontó harmincasát alakító Anders Danielsen Lie is zseniális, csakúgy, mint a földhözragadt Eivind szerepében tündöklő Herbert Nordrum. Ingmar Bergman, Woody Allen és Richard Linklater filozofikus perspektívája, illetve Rob Reiner (Harry és Sally) és Judd Apatow romantikus vígjáték-értelmezése kifogástalanul illenek A világ legrosszabb emberére – Joachim Trier immár nemcsak a skandináv főváros vagy egy generáció krónikása, hanem tragikus és bohókás karakterekre húzott portrék avatott szakértője.

Szabó G. Ádám

Verdens verste menneske, 2021

Rendező: Joachim Trier

Szereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum, Hans Olav Brenner, Helene Bjorneby