Illúziók beteljesülése

Távolba nyúló, megnyugtató hatást keltő homokdűnék, fűvel szegélyezett gyalogos-és bicikliutak, magányosan égbe emelkedő sziklák: rögtön feltűnik, hogy a Bergman szigete a maga hihetetlenül kedves, melegszívű felfogásában tökélyre fejleszti az ún. tájképelméletet. Denis Lenoir felvevőgépén panteizmus és emberi kapcsolatok nyújtanak kulcsot egymásnak, az egyszerre sivár, mégis poétikus beállítások tökéletesen rímelnek a film házastársi viszonyon rugózó témájával – ilyen rangban Hansen-Love az újhullám egyik minimalista doyenje, Eric Rohmer környezetet és intellektuális fejtegetéseket összhangba hozó szerzői darabjai előtt rója tiszteletköreit.

Nem mintha a Bergman szigete csak allegorikus-stilizált úton érvényesülne: a rendezőházaspár Tony és Chris érzelmi csiki-csukija párbeszédorientált, konzervatívabb felfogású műként is számot tart a figyelmünkre. Patent érzékkel jön egy szellemes, ugyanakkor okos, lamúrt körüljáró érv, szinte fizikai humorral ér fel a hitvesi ágyban izgő-mozgó, férje irányába árulkodó gesztusokat küldő Chris pajkoskodása – a Bergman szigete visszafogott, ugyanakkor sorokat töltő metakommunikációs jelekkel egyfajta burzsoámiliőbe helyezett, parányi rezdülésekkel operáló, jóízű kacajokra ingerlő entellektüel-burleszk. Sétáljanak, beszélgessenek a karakterek, vegyenek részt előkelő vacsorán, a vágás, a nagyvonalú rendezői teljesítmény, nem utolsó sorban pedig (a B-kategóriába csúszást átmenetileg kerülő) Tim Roth és a Fantomszállal berobbant Vicky Krieps ihletett játéka révén egy percre sem lankad az érdeklődésünk, nagypolgári tragikomédia régen érződött ilyen őszintének és éleslátónak.

Plusz a Bergman szigete kiválóan építi az expresszív modernizmus svéd nagymesterének legendáját, sőt, brandjét: még olyanok számára is, akik véletlenül hírből sem ismernék az öreg Ingmar művészetét, revelatív hatással bír a lakóhelyére, vagyis Farö szigetére kalauzoló fabula. Könyvtárszoba babonázza érzékeinket, tengerpartra vándorlunk, roppant felkészült idegenvezetői útmutatókkal egybekötött busztúrán, pontosabban Bergman-szafarin veszünk részt főszereplőkkel és kerekedett szemű statisztákkal, nem beszélve a Tükör által homályosan (lévén annak eredetileg Skóciában tervezett forgatása után habarodott bele a direktor Farö mikroklímájába) vagy a Suttogások, sikolyok intertextuális, jelenetszintű beemeléséről vagy a „párok millióinak válását” előidéző Jelenetek egy házasságból elegánsan vicces reklámozásáról. Napjainkban, mikor szuperhőseposzok, illetve régi sikerek felmelegítése takarja az univerzumépítést, a Bergman szigete játékos hangnemmel operálva, cseppet sem tolakodóan, hanem bölcsen építi fel saját, folytatásokat nem igénylő mozibirodalmát és e könnyedséggel veszi rá a jövendőbeli szemlélőket a svéd nagyság pályaképének megismerésére.

Hansen-Love ezen felül Agnes Varda édeskés bölcsességével vezényli szcénáit, magától értetődő természetességgel ülteti asztalra Christ vagy vezeti őt egy malomba forgatókönyvet írni, de a buszszafarin egyedül kószáló férj, illetve a közben egy svéd filmszakossal enyelgő feleség párhuzamos montázsként realizált betétje is valami jóval lényegesebbre reflektálnak, jelesül párkapcsolatuk enyhe válságára. Házassági zűrök felelnek a szerzőiség, helyesebben az írói tevékenység nehézségeire, tehát a Bergman szigete fikció és valóság relációjára kérdez rá, férj és feleség kommunikációképtelenségének hálás témáját csatolja össze a filmkészítői kiteljesedéssel – ilyen fénytörésben rendkívül érdekes, hogy a rendezőnő épp Christ, a szebbik nem képviselőjét tekinti alteregónak, vagyis a nő a férjével zajló, holtpontra jutó párbeszédzuhatagok mellett az írással próbálja definiálni önmagát, pozitív energiát találni hétköznapjai folytatásához. Nyíltan feminista olvasatában Chris nem más, mint Hansen-Love, sőt, a Tony-val sehová nem tartó véleménycserébe bonyolódó hősnővel a rendező mintha az ő és Olivier Assayas 2017-ben véget ért házasságára utalna – itt jegyezzük meg, a Bergman szigete milliószor laktatóbb, izgalmasabb a nyűglődő, unalomba fulladó, értelmetlen szóviharokkal terhelt Kettős életeknél, Hansen-Love mintha lerázná magáról a rá telepedett patriarchális örökséget és visszavenné saját női perspektíváját.

Jóllehet, Tony kedves, nagyvonalú férfiként dirigál pszichoszexuális töltetű, lírai érzékenységgel fotografált, melodrámából giallóba hajló remekműveket, plusz a lelkes rajongók kéréseit is türelmesen viseli, privát szférájában enyhe nőgyűlölő tendenciákat villant fel. A Bergman szigete viszont korántsem a végletes pesszimizmus modernista ihletésű sorsdrámája. Posztmodern szemlélettel bíró, azaz nem kiűresítő, hanem pastiche-okkal, pozitív világlátással sáfárkodó párkapcsolati dramedy, egyszerre könnyed és fajsúlyos pillanatokkal. Mi több, metafilmként legalább ennyire zseniális – a forgatókönyvével küszködő Chris sztorija ugyanis legalább 30-45 percre önálló szálként elevenedik meg, saját territóriumot hasít ki magának a játékidőből. Vagyis a fiktív Amy-nek és Joseph-nek (Mia Wasikowska és a Joachim Trier-állandóként ténykedő Anders Danielsen Lie ugyancsak nagyszerűek) szentelt, a Linklater-féle Mielőtt-trilógiával parolázó iromány önreflexív, film-a-filmben darabként kezd szólni ugyanarról, ami Christ is gyötri a Tony-val folytatott, se veled, se nélküled kapcsolatában. Hansen-Love ráadásul briliánsan hasznosít ellipsziseket, istenien bánik a szinte meditatív hosszú beállításokkal, olyannyira, hogy a zárlat felé haladva egy, az Almodóvar jegyezte Fájdalom és dicsőségből rémlő, időugrással bravúroskodó forgatásjelenetet ékel a szüzsébe. Nyitva hagy bizonyos jeleneteket, csak később oldja fel a drámaiságot, hogy végül az egész problémakör új kontextusban nyerjen értelmet, plusz adjon választ a kezdetben felmerült dilemmákra – a Bergman szigete ilyen csalafintaságokat bevetve időzik egy házasság emocionális repedésein, az egymás mellett elbeszélő Chris és Tony-n, netán kislányuk, June nevelésén, de főleg a párkapcsolatok áttekinthetetlen, belső nyugtalansághoz vezető labirintusán és a Szerzőiség ideájának verejtékes kivívásán.

Prekoncepciókra seperc alatt rácáfoló örömünnep a Bergman szigete: igaz, tematikailag semmiféle újdonságot nem rejteget a kabátujjban, érzékeny rendezői húzásai révén mégis frissnek, lélekemelőnek tűnik. Mia Hansen-Love 2 órán át nem fél kényes témákról beszélni. Kritika tárgyává alakul a gyermekeivel, feleségeivel, sőt, vegyesboltban tébláboló járókelőkkel is cudarul bánó Ingmar Bergman imágója, vagyis a szerzői imidzs és az emberi gyarlóság összeférhetetlenségére is jut idő, emellett a nemtörődöm Tony-val perlekedő Chris érzékenysége révén tényleg reália és ábránd ellentéte kerül elő. A nagyformátumú művészről alkotott vízió ugyanis kizárólag Chris fejében létezik, vágyképe, házasságához hasonlóan, nem több semmivé foszló illúziónál – a Tükör által homályosan kamasz-színdarabjának metaforájával szólva, „illúziók sírboltjánál”. Kiábrándult felvetése dacára a Bergman szigete optimizmust hirdet: az alkotás és a férj-feleség-viszony helyreállítható, művészi szaktudással kilábalhatunk saját párkapcsolati útvesztőnkből, apákként, anyákként is példaképekké nemesedhetünk. Leírhatatlanul gyönyörű érzés ilyen konklúzióval felállni a székünkből, miközben a vászon sötétbe burkolt laterna magicája körül derengeni kezd a jótékony fény.

Szabó G. Ádám

Bergman Island, 2021

Rendező: Mia Hansen-Love

Szereplők: Mia Wasikowska, Vicky Krieps, Tim Roth, Anders Danielsen Lie, Hampus Nordenson