Húsba vágó aktualitássá vált a Mindörökké

Pálfi György új filmje, a Mindörökké Tar Sándor 1995-ben megjelent kötetében, A mi utcánkban olvasható El, valahová című novella alapján készült, de az eredeti írásban nyoma sincs disztópiának, az igazából egy mélyszegénységgel foglalkozó szociodráma. Sághy Miklós filmtörténész, esztéta, az SZTE BTK docense ezzel a felvetéssel indította a szinte családias hangulatú szegedi közönségtalálkozót csütörtökön a Belvárosi mozi Balázs Béla-termében. Adta magát a kérdés: Hogyan jutottak el az alkotók Tar Sándor világától a disztópiáig?

– A novella volt meg először, és a lehetőség, hogy filmet készítsünk belőle. Ilyenkor általában a költségvetés és a megvalósítás körülményei a szűk keresztmetszet – fogalmazott Pálfi György. A Hukkle, a Taxidermia és más emlékezetes, fesztiváldíjas filmek rendezője hangsúlyozta: régóta fontos volt számára Tar Sándor írása, ami kevés szereplővel, egy helyszínen játszódik, ezért gondolt rá már akkor is, amikor a színművészetin azt a feladatot kapták, hogy egy novellából készítsenek filmet.

– Már akkor túlnőtte ez a projekt az egyetemi kereteket, éreztem, hogy ez nem egy rövidfilm lesz, hanem egy nagyjátékfilm, ezért végül hanyagoltam is az ötletet, de addig eljutottam, hogy felhívtam Tar Sándort. Abban a szerencsében volt részem, hogy tudtam vele beszélni, hosszan kérdezett arról, hogy miért Ocsanás történetét szeretném megcsinálni. Úgy látszik, jó válaszokat adtam, mert végül áldását adta rá. Kíváncsi volt, mi lesz belőle, sajnos nem érhette meg, hogy elkészüljön. A kelet-ukrajnai helyzet, a Krím-félsziget elfoglalása és a Hollandiába tartó maláj gép lelövése, vagyis az orosz agresszió kibontakozása annak idején olyan erősen hatott ránk, hogy amikor ahhoz a problémához érkeztünk, hogy hogyan lehetne a mélyszegénységet aktuálisan ábrázolni úgy, hogy mindenki értse, kézenfekvőnek tűnt, hogy egy disztopikus, a jövőbe mutató háborús helyzetre fogjuk felfűzni. Minden külsőségét, amit egy hátországbeli háború, egy már lepusztított világ ad, minden egyes képben meg tudjuk mutatni. Így azt mondhatjuk, a házak nem azért ilyen romosak, nyomorúságosak, mert a magyar vidék így néz ki, hanem azért, mert ezen az országon már átsöpört a háború. A szociális összetartás azért esett szét darabjaira, mert az emberek a háború után a külvilág csapdájában próbálják élni az életüket. Sokkal „szexibb” volt, hogy az emberek fegyverekkel a hátukon sétálnak az utcán, megszűnt a pénz, cserekereskedelem van, nincs állam, középkori körülmények között kell élniük. Nem volt bennem költői látomás, hogy pont a bemutató napján elindul el az ukrán háború, amitől húsba vágó aktualitássá vált ez a film. Reméljük, hogy ez a háború nem fog átsöpörni rajtunk, és a repülőtéren nem ugyanazok a képek jelennek meg hamarosan a tévéhíradóban, mint a filmen, hogy a front Salzburgnál megállt, a NATO és az orosz csapatok nem tudnak egymással dűlőre jutni. Mert akkor nagy valószínűséggel a filmben ábrázolt világ nemcsak egy falunak a nyomorúsága lesz, hanem tényleg egy hátországi borzalom, aminek a gondolatával mi csak eljátszottunk, amikor hét évvel ezelőtt, 2015 nyarán forgatni kezdtük a filmet – fogalmazott Pálfi György. A rendező azt is hangsúlyozta, a Mindörökkének nem a háborúról kellene szólnia, hanem a háború külsőségeit felmutatva arról akar beszélni, hogy a kapcsolatrendszereink hogyan sérültek, zúzódtak szét.

– Annyira jó lett volna, ha az orosz-ukrán háború nem teszi aktuálissá a filmet, hanem békeidőben lehetne arról beszélgetni, hogy nincs is háború, miért erről szól a film – magyarázta Pálfi, aki szerint akkor lehetett volna arról gondolkodni, hogy ezek az emberek hogyan bánnak egymással. Akkor a film nem egy disztópia lenne, hanem a jelen valóságunk, amiben a háború csak mint külsőség jelenik meg, és inkább arról szól, hogyan nem sikerül egymással kapcsolódnunk. Hogyan lehetetlen ez még az olyan legjobb szándékok mellett is, ahogyan a főszereplő, Ocsenás próbálja meg a kapcsolatait felépíteni Edittel, a szerelmével, a kórházban fekvő emberekkel, akiknek folyamatosan segít. Mint egy westernhős, aki belecsöppenve a falu életébe az ott élő embereknek segít vagy a kocsmában ülőkkel beszélget. Valami olyan kapcsolódást próbál találni, ami érdemes arra, hogy ne kelljen neki visszamennie a háborúba, ne kelljen beállnia arra az oldalra, ahova egyáltalán nem szeretne, de a parancsa szerint oda van rendelve.

Sághy Miklós kérdésére, hogy a segítő Ocsenást játszó Polgár Tamás, akinek a tekintete sokszor inkább agresszivitást tükröz, hogyan került a produkcióba, Pálfi György elmondta: nem ő volt az első választottja a főszerepre.

– Bajba kerültünk, mert elkezdtük a filmet régi színészemmel, Czene Csabával, aki a tisztiszolgát játszotta a Taxidermia elején. Az is egy katonaszerep volt. Az egész filmet azért kezdtem el, mert úgy éreztem, van egy zseniális Ocsenásom. Vele meghagytam volna mélyszegénységet is, nem tettem volna bele a háborús disztópiát. Czene Csabi azonban a forgatás kezdete előtt másfél hónappal eltűnt, hiába hívogattuk. Szokott ilyet csinálni, ő egy szabad személyiség, Jeles András színházában edződött csiszolatlan gyémánt, zseniális talentum. Ha rá lehet venni, hogy filmezzen, akkor nincs nála jobb. Sajnos múlt időben kellett volna mondanom, mert tavaly meghalt. Az ő hiányát hirtelen kellett pótolni. Biztos voltam benne, hogy nem színész lesz. Eszembe jutott Polgár Tomi, akivel sokszor találkoztunk, és láttam őt a Mundruczó-filmekben is. Kellékesként dolgozik a filmiparban, így gyakran összefutottunk. Mindig lenyűgözött az energiája. Amikor elvállalta, rögtön átírtuk Zsófival a forgatókönyvet. Akkor emelődött be, hogy ha a főszereplő egy fiatalember, akkor nem elég háttérnek a mélyszegénység, kell a háború. Nekem pont egy ilyen ambivalens karakter kellett, mint Polgár Tomi, vagy amilyen Czene Csaba lett volna. A forgatás előtti utolsó három hetet azzal töltöttük, hogy minden motívumot a jövőbeli háborúba emeltünk, ami a gyártás szempontjából sem volt könnyű, mert a gyártásvezetőnek és a díszlettervezőnek is 180 fokos fordulatot kellett vennie. Rögtön elment a gyártásvezetőnk a gazdaboltba, és vett ötszáz zsákot homokzsákoknak – mesélte a forgatás megszervezéséről Pálfi György.

Tar Sándor novellájában eredetileg egy szerelmi háromszög alakul ki Ocsenás, Margitka és Béres között, a filmben viszont Béres végül lelövi a repülőgépből lepottyant nőt, és a két férfi között mintha több mint barátság alakulna ki.

– Igazából a forgatáson hangolódott egymásra a két férfi főszereplőnk. Ahogy teltek a forgatási napok, annak ellenére, hogy két heteroszexuális férfiról beszélünk, olyan érzékeny viszony alakult ki közöttük, amit nem lehetett nem észrevenni. Elkezdtek olyan szinten együtt rezegni, amire úgy éreztük, reagálnunk kell, és ez egy nagyon fontos tényezője lehet a filmnek. Ez a csodálatos abban, ha egy adaptáció során az ember szabadon dolgozhat, és azt csinál, amit akar. Menet közben tudtunk változtatni a koncepciónkon, a forgatókönyvön. Csak utólag, amikor már a vágás után néztük a félig kész filmet, akkor jöttem rá, hogy igazából Tar Sándor lénye, a homoszexualitása és a megfigyelés beszivárgott a filmbe. Ki van a rossz és ki a jó oldalon? Ki az áruló? Örülök, hogy átélhettem az élményt, hogy így is lehet alkotni – mondta a rendező állandó alkotótársa, a Mindörökké dramaturgja, Ruttkay Zsófia.

A filmen mindvégig jelenlévő humorral, abszurditással kapcsolatban Pálfi György úgy fogalmazott: nem véletlen, hogy Európának ezen a részén, különösen a lengyel és a cseh irodalomban lett a legmeghatározóbb a groteszk. – Az első filmem óta én is csak csodálkozom rajta, hogy minden helyzetben az jut eszembe, hol lehetne nevetni. Fontos, hogy legyen a filmben humor. Már amikor a forgatókönyvet írjuk, mindig belép a groteszk. Ahogy a jeleneteket rendezem, és a színész mutat valamit, abban a pillanatban, valahogy úgy kattan az ember agya, hogy ott a groteszk. De jó, hagyd benne! Az érzékenyebb színészek meg is érzik, hogy ezt lehet, és csinálják is, dobják fel a jobbnál jobb lehetőségeket. Bár nem szakadnak meg a nézők a röhögéstől, a Mindörökkében mindvégig ott van ez a nagyon fájdalmas groteszk.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói