Mielőtt jön a vihar

FABIAN: A VÉG KEZDETE

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Figyelemreméltó témát dolgoz fel Graf adaptációja, csakhogy Erich Kästner regényeredetijében jóval több rejlik: az 1931-es mű tavalyi Berlinalén debütált feldolgozásában legfeljebb a felszín fecseg, de a mélység rengetegszer hallgat.

Különösen fájó leírni ezt, ugyanis a regény vállaltan moralista alapállást vesz fel – ideológiák ütköznek benne, címszereplője nemcsak társaival, esetleg a környező világgal kerül összetűzésbe, de saját belvilágát is szeretné megfejteni, azaz búvópatakként csörgedezne a filmben temérdek komplex probléma. A Fabian: A vég kezdete azonban szinte ügyet sem vet a Kästner-eredeti (Egy moralista regénye) felvetéseire. Önmagában nézve teljesen érdektelen, sehová nem vezető celluloid-adaptáció született, a regény alapos ismerői talán rábökhetnek a Graf-változat az erényeire, a szűz nézőket viszont abszolút magára hagyja.

Vizuális és tematikai szempontból ugyancsak problémás darab: Hanno Lentz operatőr HD-beállításokat, Super8-felvételeket, mi több, archív anyagokat csaknem posztmodern stílben egymásra halmozó képfestészete rendkívül elidegenítő erővel bír. Kizökkent, nem pedig belevon az ábrázolni kívánt periódusba – újabb fájó pont, hogy a Fabian: A vég kezdete így a XX. századi német történelem egyik legizgalmasabb, a náci hatalomátvételhez vezető Weimari Köztársaság dekadens, árnyalt karakterrajzokat lehetővé tevő, erkölcsi útvesztőkbe kalauzoló, identitásválságot okozó periódusát hagyja parlagon heverni. Sőt, leginkább arra legyint, ami e historikus tűzfészekben leginkább számítana – a Fabian: A vég kezdete pusztán felszínesen skiccelt, de zömmel üres karaktereket lökdös a történelem viharában, röviden maga az ember sikkad el, így, ha a karaktertanulmány vagy a személyiségdráma nem pályázhat a rokonszenvükre, bajosan leshetjük a nemzetszocializmus előretörésekor porba hullók kálváriáját.

Holott a címszereplő elképesztően figyelemre méltó: Dr. Jakob Fabian irodalomtudósként csellengő figura, helyét nem találó értelmiségi, dohányiparban reklámszövegeket író jeder-, sőt, nímand, vagyis Graf rögtön utal rá, őt a zűrzavarban megsemmisülő, kényszerpályára terelt individuum sorsa érdekli. Gazdasági válság sújtja az országot, terjednek a gyűlöleten nyugvó eszmék: a Fabian jobb pillanataiban mintha arról szónokolna, az I. világháborúból alig kikászálódott, rövidesen pedig újabb világégésbe sodródó Berlin kizökkentsége párban áll az útjukat kereső, személyiségfejlődésükben gátolt páriák hiábavaló törekvéseivel. Ilyen rangban pedig más princípiumok is halálra ítéltetnek – a Fabian: A vég kezdete így a barátság és a szerelem romantikus eszméit ugyancsak máglyára veti. Graf jobbra vágyó, de végül önnön korlátaik közé szorulókról próbál érzékletes portrét festeni: Dr. Fabian, barátja, Labude, illetve hősünk szerelme, a filmjogászból színésznővé emelkedő Cornelia vagyontól, hierarchiában elfoglalt helyüktől függetlenül boldogtalan emberek.

Igaz, boldogságuk többször szemmel látható (vidámság a nyári lakban, önfeledt szeretkezés), csakhogy gyorsan kiderül, ez valójában nem más, mint a vihar előtti csend: a trió így a Kabaré modorában, a barnaingesek nyomulásának árnyékában lehet önfeledt, lelkesedésük viszont alig több egy halottnak adott csóknál – szinte a Wes Anderson jegyezte A Grand Budapest Hotel képzeletbeli mesevilágához ragaszkodóinak utolsó nekiveselkedését nézzük. Sőt, a direktor másra is reflektál, jelesül a karakterek illúzióinak folyamatos szertefoszlására: Fabiant kirúgják a munkahelyéről, Labude disszertációját visszadobják, Battenberg kisasszony őszintétlen politikai érdekkapcsolatnak köszönheti a befutását. Egyre többet veszítenek a figurák, a Fabian: A vég kezdete a kiábrándulás stációit örökíti meg rideg következetességgel.

Pontosabban, csak hamvába holt kísérletet tesz rá: témafelvetéseit ugyanis leginkább történelmi ismereteink vagy drámai affinitásunk révén dekódolhatjuk, sosem Graf hibátlanul felépített cselekménystruktúrája miatt. A Fabian: A vég kezdete ugyanis rohan, de nem értjük, hová, végképp érthetetlen, mit és hogyan szeretne közölni (újfent csak historikus jártasságunk segíthet), ekként a 176 perces játékidő rétestésztaként nyúlik, a némileg hasonló Mű szerző nélkül modorában tartalmatlanná válik e közel 3 óra, egyre jobban ránk telepszik az unalom kínzó érzete. Vizuális ötletbörzének hazudott szemfényvesztése pedig szóra sem érdemes: flash forward (előreugrás) jön, zakatolnak a képsorok, a digitális felvevőgéppel rögzített jelenetek pocsékul mutatnak. Írhatnánk, a Fabian: A vég kezdete formanyelvileg kívánja testközelbe hozni az SS-uralomig vezető individuális és szociális leépülést, ám nehéz kitartani e felvetés mellett, ha Graf egyén és társadalom vonatkozásában sem mond semmi érdekeset.

Lenne honnan meríteni, a Berlin Alexanderplatz például remek inspirációs forrás volna, ám a Döblin-regény mélyrétegeinek se híre, se hamva – Graf csupán egy újabb akadémikus, bármiféle meglepetést nélkülöző presztízsdarabot jegyzett az évtizedes hagyományokra visszatekintő német történelmi darabok sorában. Kritika, esetleg szatirikus fricska helyett felesleges kikacsintásokkal teli, iszonyatosan generikus emlékezetfilm a végeredmény – a Fabian: A vég kezdete egy pillanatig sem kel birokra a gyötrő múlttal (noha az egyre jobban fasizáló kortárs miliőben gólra válthatná e ziccerét), inkább csillogó-villogó műemléket emel neki, de kérdés, hogy ezzel nem saját, választott témája ellen dolgozik-e.

Szabó G. Ádám