Hókapu

Mintha A Vihar kapujában tematikája ötvöződne a Lucian Pintilie dirigálta Helyszíni szemlével – nemcsak az igazságról alkotott objektív kép fordul visszájára, de az események pontos rögzítésének szándéka sem visz közelebb bennünket a megoldáshoz. Ugyanezt szimbolizálják a nyitófőcímbe ékelt, különböző rezdüléseket örökítő fotók. Tudjuk, rövidesen megdől a boldog család kliséje, hovatovább, az emberi kapcsolatok ingatagsága kerül boncasztalra.

Justine Triet élettársával, Arthur Hararival írta az Egy zuhanás anatómiáját, így párkapcsolatuk révén is hitelesnek tetszik, hogy drámájuk egy férje megöléséért perbe fogott írónő kálváriáját beszéli el. Csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet: Samuel, a családfő véletlenül is leeshetett a pár francia Alpokban fekvő hegyi lakjának tetejéről, ugyanakkor az emberölés gyanúja sem zárható ki. Sandra, az írófeleség pedig két tűz között téblábol, lévén nemcsak igaztalannak tűnő vádakkal szembesül, de múltja, famíliája, karrierje égető problémáit is rendezni kénytelen.

Hibátlan formaérzékkel tárul elénk a cselekményindító haláleset. Csendben zajlik a jelenet, Daniel, vagyis a főszereplő 11 éves, vak kisfiának szubjektivitását vesszük fel, így magát az esést nem látni, kizárólag a végeredményt, pontosabban a halál után következő, hirtelen családi sokkot, anya és gyermeke tehetetlenségét. Percepciónk hiányos, épp úgy, ahogy a főszereplőké – az Egy zuhanás anatómiájában pedig épp a sérült látószögön keletkezett rések, a zavarosban halászás, a láthatatlan jelenség mögötti igazság helyeződnek gyújtópontba.

Innen nézve végképp búcsút inthetünk a gyorsan érkező válaszoknak, mi több, Triet főleg Sandra gyarlóságát, illetve a többiekhez fűződő viszonyát elemzi 150 percen át, vagyis a krimidramaturgia családi melodrámával lép nászra. Az Egy zuhanás anatómiája zsenijét dicséri, hogy nagy kirohanásoktól mentes darabként rendre visszafogott revelációkra épül, tárgyilagos szentenciákból vagy objektív szituációkból erednek a fordulópontok. Vagyis a hagyományos családi tragédiák szinte modernista kivitelt öltenek, Sandra, Daniel és Samuel önmaguk kételyeinek foglyai, ki nem mondható titkok gyötrik őket, azaz Triet és Harari a mélyben lappangó elfojtásokat tárják fel, épp úgy, ahogy egy holttestet emelnénk ki a jelentős hóréteg alól. Jól látható, hogy a hatóságok tüzetes rekonstrukciója hiábavaló, így az Egy zuhanás anatómiája az empirikus bizonyítékok szerepét zárójelezi, plusz ezen keresztül a krimik procedural-vonulatát húzza karóba. Dobják ugyanis le bármennyiszer a rendőrségi műbabát, vegyék bár sorra a pontos történéseket, Trier rávilágít: a tények nem külsődlegesek, hanem belső nyavalyákként jelennek meg, ott húzódnak Sandra, Samuel és Daniel összes fájdalmában.

Tárgyalótermi drámaként ugyanez a tézis ismétlődik, vagyis a bizonyítékok sorjázásánál idővel fontosabb lesz, mi zajlik a bíróság falai mögött. Kifogástalan például a jelenet, mely során a bírák hangfelvételt játszanak le, majd a fülünkbe duruzsoló anyag flashbackbe, tehát vizuális leképződésbe vált. Onnan Sandra és Samuel zaklatott, de mederben tartott vitája egyre ingerültebbé fokozódik, hogy aztán a hajbakapás ordítással, dulakodással, tárgyak összetörésével záruljon, miközben az elbeszélés a múltból visszatér a tárgyalás kínzó jelen idejébe. Triet ezen felül Sandra nagypolgári, liberális értelmiségi imágóját ugyancsak darabokra szedi (a Requiem egy lányért-ban remeklő, valamint a Toni Erdmannból szintén ismert Sandra Hüller merev, de árulkodó gesztusrendszere oldalakat tölt meg): az Egy zuhanás anatómiája egyik centrális témája a kommunikációképtelenség, mely a főszereplő német származása, valamint francia és angol nyelvű dialógusai révén kap nyomatékot. Hűtlenségről szerzünk tudomást, látjuk, férj és feleség régóta elhidegültek – így a narratíva a családot összetartó intellektuális fölényt is semmissé teszi.

Daniel perspektívája szintén lényeges, gyerekként ugyanis ő kerül a perpatvar kellős közepébe, vagyis apja halála után jövője, egészséges önképe kérdőjeleződik meg, csakúgy, mint az értelmiségi szerepben hiábavalóan tündöklő Sandráé. Ráadásul a kisfiú alakja hihetetlenül szimbolikus, baleseteben szeme világát vesztett sarjként a zátonyra futni készülő igazságfelfogás és családi koncepció lehetséges kimenetelének reprezentánsa – azaz nyilvánvaló, hogy Sandra és Samuel elidegenedése immár másokat is veszélybe sodor. Az Egy zuhanás anatómiája azonban hiába él príma felvetésekkel, virágba borulásukig rengeteg idő telik el, miközben fásult, beszéles fejes pillanatképek zúdulnak ránk. Így Sandra és ügyvédbarátja, Vincent hosszadalmas monológjai, dialógusai üres fecsegésekké silányulnak, melyekből ritkán szüremlenek ki valóban perdöntő információk, netán a rossz házasság mélyére ásó, okokat részletesen kihantoló értekezések. Triet ugyan képes brillírozni, legtöbbször viszont csak keresi önmagát és a témáinak utat hagyó formanyelvi megoldásokat, mely folytán aranytartalékai kiperegnek az ujjai közül – az Egy zuhanás anatómiája ilyen fénytörésben vesztegeti terebélyesedő játékidejét, a 150 perc fele, esetleg 2 óra bőven elegendőnek tűnne. Feszesebb struktúrával minden lényegesre sor került volna, de a végső változat túlságosan hagyományos szerkezetű, gyakran unalomba fulladó és feltétlenül kevesebb, mint a részek összessége, míg rövidebb kivitelben sosem jutna hely elvesztegetett pillanatoknak.

Igaz, az Egy zuhanás anatómiája örökké kifogástalanul játszik el a nagybetűs Igazság képlékenységével (vö: A cserjésben Akutagawa-novellája, mely a Kurosawa-mestermű alapjául szolgált) és zárlata is kielégítőnek mondható, valójában hagyományos, ritkán táltosodó bűnügyi és családi dráma, melynek rutinszerű klasszicizmusát csak jobban aláhúzzák a megoldást túlzó egyértelműséggel kiemelő, intimitást csaknem sértően túlharsogó, végefeliratokba is csúszó utolsó másodpercei.

Szabó G. Ádám

Anatomie d’une chute, 2023

Rendező: Justine Triet

Szereplők: Sandra Hüller, Swann Arlaud, Milo Machado-Graner, Antoine Reinartz, Samuel Theis