Tiszatájonline | 2023. február 6.

Hittérítőnek nem jó e táj

ISTEN FÖLDJE

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Újszerűen ható képarány, villanásként ábrázolt, hirtelen pergő idő: az izlandi rendező zömmel bőr alá férkőző, érzéki celluloid-élményként, akadémikus manírokat levetkőzve kreál igen unikális megoldásokkal operáló vallásdrámát.

Rögtön elrendeltetett minden. Onnantól, hogy Lucas, a fiatal lutheránus pap oszlopokkal szegélyezett, premier plánokba foglalt beállításokon tudomásul veszi a rá mért egyházi parancsolatot, nyilvánvaló, szabad akaratából jóformán egyáltalán nem cselekedhet – bár az Isten földje (dán címén Vanskabte Land, izlandi nyelven Volaða land) nem ezt tekinti centrális témájának, predesztináció és önálló döntés kontrasztjáról is akad közlendője. Ugyanezt érzékeltetik Maria von Hausswolff operatőr stiláris megoldásai. 1.33:1-ben fotografált vágóképei csak úgy üvöltik a nagybetűs Klausztrofóbiát, figurái tágra nyíló tereken is a szűkösség rabjai, de képfestőként máshogy is hasznára tudja fordítani leleményeit, például az aranyszínű oltár, majd egy háttérként gyorsan beemelt kék lepel előtt ülő főpap jelenetében.

Az Isten földje központi figurája dánként hajózik Izlandra, hogy ott feljebbvalói parancsra templomot építsen, de keresztényi törekvéseit nemcsak a helyiek nem nézik jó szemmel – mintha a hívogatónak festő táj is összeesküdne ellene. Vagyis Hlynur Pálmason hamar sutba vágja a Téli fivérek fakó beállításokkal palástolt, atmoszferikusnak blöffölt semmitmondását: közel 150 perces jellemdrámájában egyfelől a kultúrák iránti érzéketlenség, pontosabban, a kommunikációképtelenség, hovatovább, az ún. „culture clash” hálás dilemmája burjánzik. Pszichológiai realizmussal ugyanúgy feltárja e síkot, mint panteista, olykor apokaliptikus, a természet ellenségességére variózó tanulmányként: az Isten földje perspektívája szerint az embertársainkkal való szót nem értés, illetve a ránk nehezedő közeg befogadhatatlansága egyaránt a hitválság jelölői.

Ugyan Lucas sajátos felfogású, egzotikus útinarratívája, destruktív élű road movie-ja folytán adná magát a kontemplatív sztorin végigvonuló kolonizáció-kritika, de az Isten földje más utat választ. Szemben az Edo-periódus keresztényüldözésére húzott, Shusaku Endo írta Némaság japán regényeredetijével, netán az Aguirre, Isten haragja konkvisztádori gőgjét ziláló amazonasi végtelenségével Pálmason főalakja nem galád imperialista vagy csupán istenhite miatt kitagadott pária. Lucas igyekszik dűlőre jutni mindennel és mindenkivel, tehát XIX. század végi felvilágosultként toleranciára, befogadó attitűdre, progresszióra törekszik. Megérteni próbál, emberként állna helyt az embertelenségben. Felebaráti szeretetgyakorlata viszont rendre kudarcba fullad, ilyen rangban az Isten földje végképp nem vallási képmutatásról szőtt vádirat, hanem az alapvető humanista értékek üresedéséről beszélő filozofikus eszmefuttatás – amennyiben az Úr szolgája reverenda nélkül, hétköznapi mintapolgárként próbál boldogulni, de csak kirekesztés fogadja, emberként is megszűnik létezni.

Vizuális poézise ugyanezt dúcolja alá, az Isten földje lélegzetelállító nagytotáljait ugyancsak bekebelezi a diavetítésekből rémlő, szűkre redukált képarány. Bármerre is haladjanak a figurák, célt ritkán érnek, a tágas réten vagy a semmibe nyúló vidéken csak akkor villan fel a karakter és a publikum szeme előtt is a látvány, ha a felvevőgép láttatni engedi nekik. Táruljon elénk édeni vízesés, recés, ugyanakkor fenyegető sziklák halma, másszanak át a karakterek bármennyire magaslaton, sőt, emelkedjen feléjük égi jelenésként több sötétbe burkolózó hegy, Pálmason jórészt a természet közönyére fókuszál. Plusz a direktor néha mitologikus-folklorisztikus árnyalatokkal gazdagítja a narratívát – ilyen a főszereplőt kísérő parasztember, Ragnar földöntúli, a tájban ponttá zsugorodott, bolyongó karaktereket szemlélő, ősi mondát felelevenítő narrációja vagy a szereplők ismét transzcendensnek-metafizikainak ható éneklése. Mintha egy valóság béklyóiból kiszakított, csaknem holdbéli tájra vetődnénk.

Pálmason két részre tagolja elbeszélését, az Isten földje első szakasza a keserves vándorlásra, míg a második Lucas és társai letelepedési kísérletére összpontosít. Csakhogy a rendezőnek újfent nincsenek illúzió. Xenofóbia, intolerancia veti szét a közösséget, a gazdálkodó Carl farmján letáborozó hittérítőt újabb belső konfliktusok fenyegetik. Ragnar túravezetőként rögtön lenézi külföldi vetélytársát, nézeteltérésük végül tragédiába fordul. Ismét a történet determinisztikus, passzivizációra bíró vonásai erősödnek – Lucas ugyan felépíti a templomot, de a rendező csupán triviális mellékzöngeként tekint az eseményre, sokkal lényegesebbnek véli az emberi gyarlóságból fakadó drámai feszültséget. Ennek jegyében Lucas és a szállásadó gazda lánya, Anna közötti románc is hamvába hulló szerelem, vagyis az Isten földje úgy érvel, a máig velünk lévő előítéletek, a külföldi, sőt, a nyomatékos Idegen iránti bizalmatlanság sosem vezetnek jóra, csakis újabb tragédia származhat belőlük. Pálmason és operatőre olajfestményekre emlékeztető barna tónussal, esetleg víz alatti beállításokkal üzenik, Lucas e megfoghatatlan, számára áttekinthetetlen mikroklímában képtelen fennmaradni – az idejekorán vízbe fulladó tolmács párbeszédképtelenséget sugalló fordulópontja vagy az alá adott lovat megülni nem tudó főkarakter miniepizódjai ugyancsak rövid, de hihetetlenül beszédes vignetták. Ráadásul a főkarakter rendre fotókon dokumentálná izlandi utazását: az Isten földje fiktív fotográfia-passzusa ugyancsak a környezet ismeretlenségét, még nyilvánvalóbban ember és táj viszonyának semmivé foszlását hírnököli. Lucas korabeli proto-kamerája végül össze is törik, azaz lehetetlen a képalkotás, így a közeg és az emberek megismerését szolgáló percepció.

Tarkovszkij poézise, karakterek regisztereit feltáró természetközelsége lappang a beállítások között, az Isten földjéből nem is vész el teljesen a hit-kérdéskör. Lucas végül közel férkőzik néhány helybelihez, vagyis képessé válik emberi interakciókra, így bármi történjen vele, barátai ápolni fogják az emlékét és végül a természet is nyughelyet biztosít számára – Pálmason utolsó, revelatív tanulsága mellőzi a fojtogató nihilizmust, története inkább keserédes, mint lemondó hangvételű, ráadásul végső tézisét újabb képi leleménnyel húzza alá. Tavaszba, majd nyárba, aztán őszbe fordul a tél, feltartóztathatatlanul zakatol az idő, méghozzá gyors, beállításokat szempillantás alatt újraszínező, festői ugróvágásokként: az Isten földje e szimpla, de árulkodó vizuális bravúrral koronázza meg vezértételét.

Szabó G. Ádám


 

Vanskabte Land, 2022

Rendező: Hlynur Pálmason

Szereplők: Elliott Crosset Hove, Ingvar Eggert Sigurðsson, Jacob Lohmann, Vic Carmen Sonne, Ída Mekkín Hlynsdóttir