Hiányzó harmadikok

RENGETEG: MINDENHOL LÁTLAK

Visszatérés a gyökerekhez: Fliegauf nemcsak debütremekének tökéletes folytatását, szellemi leágazását készítette el, de 18 év várakozás után korábbi, eltérő stílusú műveit is szintetizálta csaknem 2 órás kaleidoszkópjában.

Hat epizód, temérdek összetett, filozófiai eszmefuttatásokat generáló problémafelvetés – a Rengeteg: Mindenhol látlak ízig-vérig szerzői folytatásként egyrészt maximálisan hű elődje tematikai és stiláris védjegyeihez, ugyanakkor roppant elegánsan göngyölíti tovább a csaknem 2 évtizede indított szálakat és helyezi napjaink Budapestjére a cselekményt negligáló sztorit. Igaz, e második rész legalább olyan univerzális felvetésekkel él, mint a nyitány, de önmarcangolásba, vitába, közönybe fajuló léttöredékei, szófordulatai, mi több, a teljes hangulat itthoni perspektívából értelmezhetők a legjobban.

Lokális kérdésfelvetéseken időző, valamint a kortárs globális filmkultúra trendjeibe is kapaszkodó folytatása pontosan így nyithat szélesebb közönség felé és talán ugyanezzel magyarázható Kizlinger Lilla mellékszereplői díja Berlinben: a Rengeteg második része ugyanis nemcsak a periférián rekedtek lakonikus, pesszimista freskója, olyanokhoz is szól, akik bátran fejest mernek ugrani tabukba, nehéz ontológiai kérdésekbe. És itt mindkettőből nagyon sok akad – Fliegauf Bence, csakúgy, mint 2003-ban, de akár a Dealerben vagy a Csak a szélben ugyanis valójában egymás meg nem értésének deficitjéről értekezik, radikálisan különböző nézőpontok szövevényén rángatja keresztül fiktív szereplőit és velük együtt tűnődő publikumát. Teljes hasonulás jön létre, a direktor figurái és közönsége jószerivel ugyanazokon a belső viharokon esnek át, hasonló kérdéseket tesznek fel, plusz a Rengeteg: Mindenhol látlak hibátlan stilisztikai húzásokkal reflektál író-rendezőjének szándékaira. Hirtelen, legfeljebb 1 percre ugyanis cezúraként villan fel egy-egy korábbi jelenetet félbeszakító újabb szcéna, vagyis indul egy következő történetszál, ekképpen morfondírozhatunk, vajon mi történhet legközelebb, milyen erkölcsi konklúzióval zárulhat az aktuális passzus, igazi drámai feszültséggel telítődnek a képsorok: non-lineáris struktúrájú, kísérleti filmes hagyományokat imitáló csúcsproduktumában Fliegauf karakterei nyűglődésének szimbólumaként veti be a darabokra hullott narratívát.

Visszatér ugyan az első rész közelképekre húzott, a Budapesti Iskolára hajazó vizualitása, de a Mindenhol látlak talán még radikálisabb, végképp eliminálva a hagyományos történetvezetés összes fogását. Kezeken, intim közelségbe hozott arcokon, pórusokon, derékon, ruharedőkön, virágcserépen állapodik meg a felvevőgép, Nyoszoli Ákos és Gyuricza Mátyás operatőrök zaklatottan vonszolt, így elmosódott beállításokat létrehozó kamerája ugyancsak a dezorientált, céljaikat nemcsak társaik, de önmaguk számára is realizálni képtelen szereplők jelölője. Sorspuzzle-ként üzemel a Rengeteg: Mindenhol látlak, ám az első részhez hasonlóan az ún. hyperlink cinema bonyolult felépítése, „láthatatlan pókfonalai” rendszerint nem a történetvezetés bűvésztrükkjei miatt érdekesek – Fliegauf szemlélődésekor a karakterek által el nem mondott, tagadott, sőt, nem verbalizálható problémák kerülnek gyújtópontba. Anti-alakjai ugyanis passzívan, lesújtottan, szinte életből kiragadott zombiként, fásult hangon dünnyögik a bajukat, megoldást viszont nem kaphatnak a többiektől, így végképp elidegenednek önmaguktól (az egyik jedermann például kb. 5 percig ugyan mások társaságában, de valójában egyedül dühöng, egy másik hétköznapi figura pedig rémisztően holt ábrázatú babát szorongatva képtelen különbséget tenni élet és halál, saját mentális kizökkenése és a keserű valóság között). Fliegauf gyakran egykedvűen beszélő figurái saját mentális világukban kóborolnak segítség nélkül, egyre rezignáltabban – ilyenkor válik nyilvánvalóvá, a Mindenhol látlak depresszív, feketés, barnás sorsjátéka igazából az emberek közötti bizalomigény vagy az önismeret tovaszállását húzza alá. Csupán nézőpontok léteznek, melyek nem lépnek szintézisbe egymással, vagyis a karakterek dialógusai pusztán levegőben lógó, egymáshoz intézett, de harmóniát, megértést, igazi eszmecserét sosem eredményező felvetések.

Kamaszlány (az Ezüst Medvével jutalmazott Kizlinger Lilla) próbál dűlőre jutni nemtörődöm apjával, baráti viszonyok erodálódnak drogmámorban, férj és jóval fiatalabb neje igyekeznek feldolgozni nyomorító veszteségüket, beteggondozás és titkolt románc lépnek nászra, anya és kisfia között támad betapaszthatatlan szóbeli distancia, valamint utoljára a bosszú tematikája is sorra kerül – a Mindenhol látlak cselekménytörmelékei ugyan nem közvetlenül hatnak egymásra, a különböző történetfoszlányok alakjainak fájdalmas elveszettsége azonban tökéletes párhuzamot teremt köztük. Fliegauf nemcsak a Rövidre vágva, illetve a Kieslowski-pályakép krónikása, ideje zömében arra világít rá, karakterei mennyire ragaszkodnak saját narratíváikhoz és rekesztik ki párjukat. Helyesebben a Rengeteg második része arról is szól, gyakran mennyire ingatag lábakon állnak saját feltételezéseink, kialakított történeteink, és ha képtelenek vagyunk tőlük szabadulni („Nem látod, hogy én egy nap kép része vagyok?!” – fakad ki az egyik szereplő), durva hangszínnel, önzőn, a másik fél empátiakészségének kizárásával a velünk egyet nem értőre kívánjuk erőltetni szemszögünket, a kommunikációs zavar elkerülhetetlen. Pro és kontra vétkesek Fliegauf szereplői, de ezt magukban sem tudatosítják, így a Rengeteg 2. nem fekete-fehéren áll a problémákhoz, hanem erkölcsi szürkezónákba merülve bizonyítja, azért suttognak, válnak indulatossá, egymást félreértővé a szereplők, mert önmagukkal is képtelenek békélni. Jobb nekik a problémáikba vackolódni, azt terelni, olykor vádaskodni – a Mindenhol látlak pedig a slow cinema nyelvén fogalmazza újra a viszonyrendszerek drasztikus felbomlását, egy aluljárói jobbra fordulás vagy egy zuhanyzófülkében csaknem vérfagyasztóan lassan gyűlő víz eszméletlenül sokat hozzáadnak a karakterek lelkiállapotához. Minimalista, pőrére redukált, illetve spirituális felhangokkal kacérkodó, leginkább a Feldmár András-tanítások pszichoterapeutikus atmoszférájával (vö: a Van élet a halál előtt? című interjú-dokumentumgyűjtemény) rokonítható stílusalakzataival Fliegauf egy reáliában és mentális szférában egyszerre gyökerező senkiföldjére űzi tehetetlen karaktereit: a Tejút tableau vivantokból összetevődő installációja, a Méh tudományos ridegséggel parolázó Oidipusz-melodrámája, a Csak a szél lírai realizmust dokumentarizmussal kölcsönhatásba hozó esztétikája, valamint a Virágvölgy csaknem tündérmesei-mitologikus hangvétele is jelen vannak. Közösen népesítik be a direktor burokba záródott, rögvalóságot és transzcendenciát összehorgoló Christian Petzold (Yella, Barbara) vagy a fekete szériás Fehér György (Szürkület, Szenvedély), Janisch Attila (Árnyék a havon, Hosszú alkony, Másnap), esetleg Horvát Lili (Felkészülés…) fogásait beengedő, metafizikai síkra rendelt kisvilágát.

Míg az első rész kivétel nélkül amatőröket sorakoztatott fel, a Mindenhol látlak non-professionalöket és hivatásosokat terel össze, jelezve Fliegauf lokálisból-magyarból nemzetközivé (koprodukció Eva Greennel és Matt Smith-szel) avanzsáló karrierútját: a forgatókönyvíróként és színészként is dolgozó Jakab Juli remek diszfunkcionális kettőst alkot a Dealer címszereplőjeként ismert Keresztes Felíciánnal, az underground zenész Víg Mihály méltó partnere Fancsikai Péternek és Gubík Áginak. Balla Eszter félelmetes a fia érését, szándékát, önállóságát félreértő, mélyen vallásos anya bőrében – a Rengeteg-folytatás azonban tisztázza, a karakter nem megátalkodott gonosztevő, hanem fiát nem ismerő, szándékait artikulálni képtelen átlagember, ezen kívül a folytatás a család vagy a párkapcsolatok dinamikájában is érdekelt. Fliegaufnál hozzátartozók, barátok mikroközössége hullik szét, jobb esetben mérhetetlen szomorúságban reked, ráadásul a ki nem mondott, öntudatlanságba veszett szavak mögött rendre ott lappang egy harmadik, általában halott személy. A Mindenhol látlak e sajátos Macguffinjai/ Rózsabimbói (halott anya, manipulatív-drogfüggő barátnő, rákbetegség-súlyosbodásba és öncsalásba manipulált szerető, gyerekbarátok, elpusztult csecsemő) újfent tovább árnyalják a bizalomvesztés gyötrő, egész játékidőn végighúzódó problémáját. Ha már a mindennapi emberek beszélgetései is a holtak körül forognak, a karakterek életében aligha várható megértésen nyugvó párbeszéd (miközben Fliegauf később is résen marad, bátran kritizálva a miszticizmus, pszichológia tévútra vivő, más hiszékenységén élősködő természetét).

Szkeccseit leszámítva pusztán két mellékvágány villan fel: Fliegauf Bence ezekben is mások sorsának összefonódását vizsgálja hol visszafordíthatatlan tragédiába merülve (fémvégtaggal élő, balesetben nyomorított sportolólány) és csak egyszer nyugalmat árasztva. A Mindenhol látlak fehér fénybe terelő, a 100. születésnapja előtt röviddel elhunyt Lénárt Istvánt nagypapaszerepben alkalmazó, tökéletes és nyugtalanító eltávozás-metaforájú epilógusa viszont lehet, csupán látszatharmóniát sugall és minden marad a régiben – az apját haszontalanul értelmező, de mások felé őszintén forduló Kizlinger-kamaszlány újabb pontnak tűnik a fővárosi rengetegben.

Szabó G. Ádám

Rendező: Fliegauf Bence

Szereplők: Balla Eszter, Fancsikai Péter, Jakab Juli, Kizlinger Lilla, Sodró Eliza