Hazudni az igazságért

Fejlődéssztori (Güeros), valamint komikus tónusú heist film (Museum) után ismét szűkebb pátriáját helyezi fókuszba Alonso Ruizpalacios: pusztán látszólag jegyez fikciós nagyjátékfilmet vagy mélyreszántó, dokumentarista elemzést. Hazája áldatlanságairól rántja le a leplet, viszont a Zsarufilmben kevésbé a téma (vagyis a „Mi?”), inkább annak tálalása, „Hogyan?”-ja okoz hatalmas meglepetést, illetve Mexikóváros, sőt a mindenkori intézményrendszerének totális romlottságáról gondolkodtat el

Sötétségbe burkolózó, vörös és kék absztrakt formákkal, neonfényekkel világított utca tárul elénk, a lepukkant, keskeny éjszakai betonrengeteg neszeit egy rendőrautó fülsüketítő szirénái redukálják szokványossá. Úgy tűnik, mintha egy Zsaruk-külcsínű, realista valóságshow közép-amerikai imitációja bontakozna ki hirtelen vágásokkal, de legfeljebb 10 perc múlva világos, itt teljesen másról van szó. Nyers beállításokból ugyanis egy narrációban kivetülő interjú kellős közepén találjuk magunkat, épp a szolgálatot teljesítő rendőrnő nyilatkozik, plusz az addigi szűk kivágatokat is magunk mögött hagyjuk rengeteg áttűnés, beszélő fejes inzert kedvéért – neorealista stílű felvételekből átmenet nélkül posztmodern, csaknem játékosan vágott, audiovizuálisan profi jelenetekbe veszünk.

Innentől világos Ruizpalacios szándéka: a Zsarufilm ugyanis legalább annyira regél a fikciós-játékfilmes formula és a metanarratív-dokumentarista kivitel bizarr kölcsönhatásáról, mint a mexikóvárosi kopólét útvesztőiről. Jóllehet, a szociális állapotok tarthatatlanságát remekül festi le a kiérkező mentők helyett (vagyis gazdasági fejletlenség révén) szülést levezető zsarufőalak epizódja, e passzus is csupán parányi fogaskerék egy óriási gépezetben, aprócska része a nagy, átfésülhetetlen egésznek. Ráadásul újabb trükkök is lapulnak a direktor kabátujjában: Teresa, a rendőrnő, illetve társa-szeretője, Montoya, az ún. Szerelemosztag két gyalogos katonája nemcsak privát érzelmeket osztanak meg egymással, illetve a nézővel. Identitásuk ugyancsak kritika alá vont: a Zsarufilm ilyen rangban egyrészt szól múltbéli traumákon továbblendülni próbáló, az apai és testvéri rendőrörökséget keservesen folytató átlagemberek mindennapjairól és a borzalmak előli gyengéd ölelésekbe, kedves viccelődésekbe menekülésről, vagyis egyszerű honpolgárok privát nyűgjeiről, másrészt performatív gesztussal élve új fénytörésbe is helyezi Teresáék helyzetét. Jócskán túllépjünk a játékidő felét, amikor ránk zúdul a felismerés: a Zsarufilm két protagonistáját valójában színészek, jelesül Mónica del Carmen és Raúl Briones alakítják, tehát Ruizpalacios egyszerűen fogja az addigi társadalmi realizmust, hogy nyeglén kihajítsa az ablakon és nyomasztóbb, őszintébb revelációkkal tűzdelje meg addigi észrevételeit.

Formanyelvi experimentalizmusban érdekelt a rendező, azt vizsgálja, hogyan férhet össze a tradicionális rendőrkrimit ígérő, például razziát, igazoltatást bemutató zsáner-szemléletmód, így a néző műfaji elvárása az analitikus, szcénákat részekre bontó, többféle interpretációt kínáló dokunarratívával. Natúrpillanatokba, azaz többnyire interjúkba vegyül tökéletes precizitással dirigált fragmentum Teresa apjának lelövéséről, netán gyerekkori flashback Montoya bűnözővé lett haverjáról, így az ízekre darabolt narratíva korántsem ragad le a jelen kutatásánál, ugyanúgy képes feldolgozni a múltat is. Objektív hozzáállás találkozik nyomatékos szubjektivitással, a bűzös, kietlen utcaképek eszköztelenségére „fly on the wall”-stilisztikájú töredék felel, zajokba, robajokba non-diegetikus zene vagy képen kívüli beszédhang szüremlik – Ruizpalacios a lélekölő napi melók zűrzavarát hozza testközelbe hihetetlen atmoszféraköltészettel. Beszélgetéseken nyugvó, francia újhullám-technikákra hajazó, résztvevő formaalakzat, vizuális kavalkádot idéző, hangsúlyos zene-kép fúzióval üzemelő performatív húzás, éles szemű megfigyelő forma, netán költői ábrázolásmód vegyülnek: a Zsarufilm radikálisan különböző dokumentumfilm-típusok héjanászaként épül fel.

Performatív beütése különösen hangsúlyos: nemcsak Teresa és Montaya, hanem az őket játszó színészek kételyeit, helyesebben karaktereikhez fűződő értelmezéseit is megismerjük, a rendező pedig ekkor is elemében érzi magát. Társadalmi problémákról ugyanúgy szó esik, mint individuális bajokról, vagyis kiderül, több rendőr csupán azért látszik rigorózusnak, hogy iszonyatos bizonytalanságait leplezze, de ugyanúgy világos, hogy rengetegen hibákat vétenek és gyakorlatlanságuk miatt rosszkor sül el a fegyverük, nem szólva arról, hogy a mexikói kormány egyre logikátlanabb rendelkezései folytán végképp oda a szolgálat és védelem nemes gesztusa. A puszta túlélés számít, esetleg unalmas lődörgésre, fásultságra kárhoztatnak az egyenruhások. Leginkább ilyenkor, vagyis egyén és ország összefonódásakor derül ki, mire szolgálnak az audiovizuális bravúrok és mit szeretne igazán centrumba helyezni Ruizpalacios: essen szó színészekről vagy igazi zsarukról, mindkét tábor dezorientáltan vesztegel a filmnyelvi stratégiák és a kormányzati döntések, hovatovább, a nemzeti korrupció hálójában. Végképp nem hatalmukkal visszaélő, pisztolyt lóbáló érzéketleneket mutat a rendező: a Zsarufilmben pont az igazságtalanságok, sőt, a halál elől menekülve állnak rendőri zsoldba a karakterek, de ott újabb problémák várnak rájuk, nevezetesen a főnökség totális, alkalmazottakat kizsigerelő nemtörődömsége. És e patthelyzet különösen szorongató, ha végül maguk a színészek is reagálnak erre – a vlogbejegyzést készítő Briones és a laptopja előtt forgatókönyvet szorongató, az igazi Teresa rezdüléseit tanulmányozó del Carmen ugyanis valós, megfigyelt alanyaikhoz hasonló pszichológiai-mentális tortúrán esnek át fizikai kiképzéstől hatalmi csicskáztatásig.

E tekintetben már a humanizmus válik a Zsarufilm hívószavává: a rendező lassan, de biztosan hátat is fordít a már-már klipszerű, ugróvágásokkal tarkított, áttűnésekbe, lassításokba fulladó (valamint néha burleszkmegoldásokkal parolázó, lásd a kifejezetten vígjátéki üldözésjelenetet) stílusbemutatónak, hogy a fináléra melankolikus, szomorkás hangvételű etűdökkel vonjon mérleget Teresa és Montoya hamvába hullott szakmai-és magánéletéről. Godard politikai modernizmussal itatott vágástechnikája jár kéz a kézben a David Ayer jegyezte Az utolsó műszak revizionista zsarudráma-felfogásával, vagyis a rideg statisztikához érző, lélegző, szerető arcok társulnak – maga a néző voltaképpen a korrupt, sejtjéig romlott szisztéma oldalára állna, ha egyenruhás vadorzókként minősítené le a rendőröket. Ruizpalacios tisztázza, ők is fájdalmakkal, örömökkel áldott-vert emberek, semmivel nem többek a kereszteződésekben áthaladó járókelőknél, vagyis empátiát tanúsít irántuk.

Igaz, montázstechnikájával, önreflexív metanyelvezetével első blikkre karóba húzza saját témáját, végül rájövünk, pontosan ennek ellenkezőjét teszi. Színész és valódi rendőr csatasorba állításával ugyanis a nagybetűs Igazságot próbálja testközelbe hozni, valamint a jobb sorsra érdemes rendőrök erkölcsi sutba hajítottságát utasítja vissza. A poétikus, medencébe ugrást ábrázoló zárlat hatalmas csalódottsággal számol be Teresa és Montoya 2019-es testületi távozásáról – vagyis Ruizpalacios nyíltan deklarálja, a rendszer zokszó nélkül felfalja önnön kiszolgálóit. Az embernek nincs esélye: ha nem a rendőrség kötelékében válik kiszolgáltatottá, perspektívátlan átlagemberként cselleng, legrosszabb esetben bűnözősorsra jut vagy holtan végzi – a Zsarufilm virtuóz, posztmodern felütése után gyomorszájon rúgó erővel ér fel e fajsúlyos végső megállapítás.

Szabó G. Ádám

Una película de policías, 2021

Rendező: Alonso Ruizpalacios

Szereplők: Mónica del Carmen, Raúl Briones, Leonardo Alonso, Olivia Lagunas