Hárman a pályán

CHALLENGERS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Kötelesség és vágy találkoznak Luca Guadagnino legújabb művében, felmerülő témái összetettségét azonban rendre visszahúzza a megvalósítás.

Szembeötlő, hogy a Challengers premisszája mennyire rímel a tavalyi Előző életek fesztiválslágerére. Ugyanúgy romantikus háromszögsztoriba csöppenünk, rendezői a lamúrnak keretet nyújtó időszakot legalább olyan gondosan vizsgálják, mint főkaraktereik belső huzavonáit. Nem csoda, lévén Celine Song történetesen a jelen dolgozatot papírra vető drámaíró, Justin Kuritzkes felesége: olybá tűnik, a házastársi viszony forró pontjai dupla szerzői kommentárként jelennek meg.

Míg a koreai-amerikai lamúr narratívájának férfihőse a régi fellángolást kívánja újraélni, de a volt kedves nem tágít új férje mellől, addig a Challengers románcfelfogása jóval kiszámíthatatlanabb, helyesebben a szerelem ellentmondásain nyugszik. Sportfilm és szerelmi melodráma fúziójaként Guadagnino 13 évet (2006–2019) felölelő cselekményét örökké a female gaze dominálja – Tashi Duncan, a gyereklány teniszreménység határozott, professzionális és magánszféráját egyaránt kézben tartó, infantilis egóviaskodásokat lesajnáló sportember. Két férfi udvarlásának fétistárgya, profán Sztár, de míg Art és Patrick egymást taposva próbálnak utat lelni a szívéhez, a lány finoman röhög a próbálkozásaikon. Játszik velük, épp úgy, mint egy háló felett átütött labdát térfélen belül hagyó profi. Vagyis a Challengers olvasatában lamúr és versenyfilozófia egy tőről fakadnak, a „challenger”-bajnokság zseniális metaforája annak, hol tartanak az életükben, veszteséget szenvednek-e, netán küszöbön áll egy hódításban, trófeaszerzésben realizálódó győzelem.

Talán nem is véletlen, hogy az álomlányt az Eufória és a Marvel-féle Pókember-trilógia Zendayája kelti életre: csakúgy, mint Tashi, ő is gyerektehetségként indult a Disneynél, majd verekedte magát a csúcsra. Hármuk – plusz a Motorosokból ismert Mike Faist és A kimérában brillírozó Josh O’Connor – közül nála valósul meg legtökéletesebben a státuszértékű színész-figura-kombináció, a férfihősök egyelőre csak a nyomában loholnak. Plusz Tashi egyfajta Bildungsroman vezéralakjaként idealista, de racionális kamaszból érik fásult, de határozott döntéseket hozó nejjé és anyává. Ilyen rangban Guadagnino a kezdeti remények és a valamelyest szürke, biztatónak hitt jövő kontrasztjára világít rá, ráadásul e gondolatot továbbszőve a Challengers függetlenségre ösztönző emancipáció és felnőttkori kötöttségek, ifjonci álmok és kései bánatok ellentétére húzott tripla karaktertanulmány.

Karakteríve ugyancsak igaz a férfiakra, lévén Art és Patrick szintén vesztesei és nyertesei is saját életüknek, nekik is cseperedniük kell tenisz-vagy privátcsalódások árán – a Challengers őket érintő nevelődéstörténetében fegyelmezett viselkedés és bohém életvitel illúzióiról hullik le a lepel. Előbbit Art ( = művészet, szakmája abszolút komolyan vétele), utóbbit Patrick képviseli, személyiségüket hibátlanul jelzi, hogy Art domesztikált férjként telepszik le és Tashihoz végig megfontoltan közelít, addig utóbbi, ajtóstól nőnek rontó bonviván-attitűdje gyökértelenséghez, érvénytelen hitelkártyás fizetéshez, kocsi hátsó ülésén alvó nomádsághoz vezet. Guadagnino a művészet individuumformáló szerepéről ugyancsak nem mond le – Art sorozatos bukásai óta önbizalomhiányos, a U.S. Open-diadal a lelkét állítaná helyre, vele szemben Patrick zökkenőmentesen veszi a döccenőket. Így a Challengers a kudarcokkal szembesülő auteurök portréja, az önbecsülést-férfiegót zabolázó nagy Műalkotás teremtésének rajza is, a két férfikarakter szembeállítása révén akadémikus szabálykövető és ösztönös alkotó, Mozart-Salieri vagy Borg-McEnroe-analógiaként.

Folyamatosan érezzük, hogy a két teniszsztár privát nyűgök miatt képtelen helytállni a pályán, a Challengersben „a nő gyengíti a lábat”, pontosabban az utána zajló esztelen futkosás dezorientációt okoz (nemcsak Art és Patrick mozognak fürgén, a végtagszimbolika Tashi karrierromboló sérülésére is kiterjed). És a Nő tudja ezt – a Challengers feminista perspektívája egy hotelszobába illesztett légyottjelenetben hág tetőfokra a háromszögkapcsolat inverzeként, a „menage a trois”-ból kilépő, így tudatosan Partick és Art csókolózását előidéző Tashival. Homoerotikus nexus születik, a Challengers két férfikarakterének reménytelen pedálozása olyan túlzásokba, emocionális csiki-csukikba megy át, hogy Art és Patrick épp vágyuk tárgyát mellőzik és közöttük jön létre barátságon, rivalizáláson egyszerre alapuló („Nem élhetek az ellenségem nélkül.”), a Szólíts a neveden-t újrahasznosító queer-kötelék.

Itt a három főszereplő valóban megszenvedi egymást, de konklúzió gyanánt e feszültség igencsak produktív: a sztori non-lineáris felépítése érzelmeik kavalkádját húzza alá, csakúgy, mint a rózsaszínnel vágóképre írt inzertek és a sportközvetítést imitáló snittek, de végül győz a barátság, a szerelem és még a pályán sem fordulnak rosszra a dolgok. Guadagninót pedig épp e megoldás távolítja el remélt győztesstátusztól: a Challengers szerelmi és szakmai fordulatai néhány unortodox húzás ellenére is jósolhatók. Tehát filmje kevesebb, mint a részek összessége, a súlyos karakterdilemmák nem revizionista melodrámaként zilálják szét a végeredményt, hanem tradicionális sémákhoz idomulnak. Bármennyire is nehéz levenni a szemet az anime-esztétikájúra hangolt, leírhatatlanul feszült, önképet, bajnokságot eldöntő zárómérkőzésről, a Challengers idővel szinte tévéfilm-modorban, kiszámíthatóan, enyhe unalommal villantja fel a Tashi-Art-Patrick-kötélhúzás ügyeletes fázisait, mely az egyszerre ironikus és melankolikus befejező képsort sem írja felül.

Guadagnino tartalékai viszont nem merültek ki. Az idei velencei mustrán debütáló, Burroughs-kisregényt adaptáló Queer javíthat önnön szerzői meccse állásán és az A Bigger Splash, a 2018-as Sóhajok, illetve a Bones and All truvájai után nem alaptalanul várhatunk többet a Baseball bikák és a Warrior klónjánál.

Szabó G. Ádám