Harmadik típusú látványosságok

NEM, 2022

SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA
Horrortrilógiája utolsó felvonásában Jordan Peele látszólag szimpla inváziós történetre esküszik, de a zsánerköntös mögött jóval gazdagabb tartalom lappang, nem mellesleg az egykori komikus szerzőisége továbbra is teljes fényében ragyog.

Rádió, netán tévéjáték vidám frekvenciahangja borul a legördülő Universal-logóra, majd egy perccel később egy véres testű, gyilkos ámokfutást rendezett csimpánz jár fel-alá egy monitorokkal bástyázott stúdióban. Fogalmunk sincs, mi történhetett, hogyan, pláne miért, csak találgathatunk és bízunk abban, hogy a következő bő 2 órában erre is érkezik majd válasz – és a nyitány talánya csupán ízelítő abból, amire a Nem később csábít bennünket.

Premisszája klasszikus spielbergi csodanarratívát ígér, a Harmadik típusú találkozások örvén természetfeletti jelenségekre, pontosabban égből potyogó, a becsapódás folytán halálos erővel landoló fémtárgyakra pillant az átlagember. Úgy hisszük, blockbusterekbe illő attrakciós mutatványban lesz részünk cselekvő hősökkel, ügyesen lekerekített kalanddramaturgiával és science fiction-stilisztikával. Író-rendezőnk viszont csak részben teljesíti elvárásainkat: a Nem zömmel képes új trükköket előrángatni a kabátujjból és problémafelvető darabként kérdéseket elültetni a nézőben.

Veszteségfeldolgozással is csak részben kokettál a fabula – a lovas kaszkadőrökként dolgozó afroamerikai testvérpár, OJ és cserfes húga, Em sztorija pusztán eleinte bíbelődik a szóban forgó idegeninvázióban odaveszett apjukkal, családi drámából idővel virtigli sci-fi thrillerbe csévél az elbeszélés. Sőt, annál többet is nyújt: a Nem ugyanis leginkább arról filozofál, hogyan fogadjuk be nemcsak az UFO-jelenségeket (vagyis a cím a kis zöld emberekre hitetlenkedve pillantók zsigeri válaszát hivatott tükrözni), de bármit, ami újdonságként a Mástól örökké primitíven rettegő ember szeme elé kerül. Hitelesen végigzongorázza a rácsodálkozás módozatait, így Jordan Peele harmadik rendezése a spektákulum/ látványosság természetrajzára kérdez rá, hovatovább a rá irányuló reakciókat pedzegeti. Önzőn kisajátítjuk-e, amit látunk, cirkuszi show részévé avatjuk vagy altruistán társaink milliárdjaival tudatjuk, nem vagyunk egyedül az univerzumban? – a Nem ráadásul a képalkotás, mediális felelősség dilemmáit is beveti, vagyis a cselekmény során felvillanó kamerák, fotózási eljárások, esetleg a Jupiter’s Claim sátorral borított vidámparkja mind a betolakodó idegenek köszöntésének szimbólumai.

Ízig-vérig önreflexív, metanarratíván nyugvó mű a Nem: itt nemcsak OJ, Em vagy mutatványos cimborájuk, a koreai Jupe Park nyűglődései állnak centrumban, de másra is figyelmesek lehetünk. Peele ugyanis most, a Tűnj el! home invasion thriller-parafrázisa és a Mi osztályellentéttel zsonglőrködő rémmeséje után néz deklaráltan szembe önmagával, így aktuális dobása szerzőiségének, komikusból rendezővé avanzsálásának csinos mozimetaforája is, tehát az előkerülő kamerák, a minden áron megörökíteni vágyott UFO-szenzáció nyíltan közli, jelenleg egy sci-fiért és csípős humorért élő-haló direktor magabiztos nekiveselkedését bámuljuk. Onnantól pedig, hogy újabb produkciójának főszereplői is – természetesen – feketék, Peele saját identitását erősíti meg a földönkívüli-támadás közben tettre kész, akadályokkal dacoló, nevükkel árulkodóan Hollywoodot, vagyis az attrakciós film Mekkáját idéző Haywood-testvérekkel. De A mozgó ló Muybridge-fotósorozata és a latino kamerakocsis srácból, veterán operatőrből (a felejthetetlenül karcos orgánumú Michael Wincott jutalomjátéka a sztoikus Daniel Kaluuya/ nagydumás Keke Palmer-duó mellett) és ázsiai cirkusztulajból álló protagonisták is azt közlik: az Álomgyár végképp multinacionális. Latin-amerikai, fehér, színes bőrű együtt hozzák létre a szórakoztató moziról dédelgetett álmot (Em referenciája A máltai sólyom záró-szállóigéjéről cseppet sem véletlen), történetesen egy afroamerikai rendező irányításával, aki a Tűnj el!-t és a Mi-t követően ismét egy rémisztgetést profin űző, moziba szánt Alkonyzóna-epizóddal jelentkezik.

Allegóriája különösen szórakoztató, ha tudjuk, a Nem stúdiófilm, közel 70 milliós büdzsével – nem szólva arról, hogy Jordan Peele-t elhamarkodottan az új Carpenternek kiáltották ki, plusz mindhárom direktori húzása átlépte a 100 milliós bevételi álomhatárt, tehát a színesbőrűek Spielbergje lett belőle, így a Nem valamelyest paradigmaváltó sikertörténet, korántsem Az utolsó párbaj, az Utolsó éjszaka a Sohóban vagy Az Északi reprezentálta anyagi bukásszéria folytatója. És a rendező ugyanilyen prímán bök rá a Nem műfaji aspektusaira is: suspense-technikája thrillerek ékköve, a feneketlen sötétségű négyzettel riogató, Farmerdzsekire keresztelt főmumus absztrakt-szürreális magasodása a dermesztően csendes éjszakai égbolton avantgárd zsengékre hajaz (a Mi földalatti doppelgängerei után Peele egyre nyomatékosabb Peele mítoszteremtő szándéka), míg a lovastanyán nyeregbe pattanó OJ klasszikus westernek öntőformáit juttatja eszünkbe, valamint az afroamerikai főhős révén John Wayne összes rasszista cowboy-hőzöngését alázza. Humort és feszültséget precízen adagoló mutatványában tehát Jordan Peele maga is rojtos nadrágba, csicsás ingbe bújt, Stetson-kalapot viselő porondmester. Olyan lendülettel dirigál és akkora magabiztossággal huppan a rendezői székbe, hogy fel sem tűnik, a TMZ-paparazziüzeme vagy a Saturday Night Live emlegetése részben a figurák traumafeldolgozását tűzik zászlajukra, ugyanakkor az író-rendező Comedy Central-múltjára (vö: műsora partnerével Keegan-Michael Key-vel, az Epic Rap Battles of History hasfalszaggató intertextuális zeneszkeccsei) is utalnak. Michael Abels vadnyugati ritmust természetfeletti misztikummal közös nevezőre hozó zenéje, illetve Hoyte van Hoytema rikító színeket és feszült némajátékokat baljós feketeséggel domborító operatőri teljesítménye egyszerre hajtanak fejet Peele ironikus és komoly tónusjátékai előtt, vagyis nyilvánvaló, a Nem posztmodern, sci-fi kalandthriller-narratívája a komikus, populáris igényekre törekvő rendező, míg rasszt, technológiát – ironikusan Náhum próféta bibliai felütésével – „pellengérre állító” diskurzusai a szerzői vénájú polihisztor zsenijét dicsérik.

Spielberg (a Cápa öröksége vastagon beleivódott a thrillert, szörnyeposzt hirdető képkockákba), Shyamalan (OJ és Em technológiamentes éjszakai-nappali leskelődései szinte a Jelek brazil születésnap-jelenetét görgetik tovább) örökségéhez hű, fotó-kutat, fiktív plakátokat beemelő sci-fi-csúcsteljesítmény a publikum jussa. Igaz, a Nem kellő nyitottságot igénylő, hagyományos zsánermozi-elvárásokat kebelre ölelő, de azokra fittyet is hányó remeklés, főképp Jordan Peele csalhatatlan rendezői érzékének kiváló mementója – hatására tovább latolgathatjuk, vajon miről szólhat majd a szerző következő rémsztorija.

Szabó G. Ádám