Halál amerikai módra

GEORGE A. ROMERO: HALÁLOS ÁRNYÉK

Stephen King zsenijét a ponyvazabáló nagyközönség és a szimbolikus mélystruktúrákra vadászó kritikusi had egyaránt elismeri. A filmkészítők már kevésbé: a King-adaptációk többsége lenyűgöző rosszérzéssel öli ki a nívót és a komplexitást az eredeti történetekből.

A Halálos árnyék pont a mestermunkának számító King-olvasatok (Carrie, Végítélet) árnyékában és a ’90-es évek hajnalának kietlenebb horrorfilmes viszonyai között felejtődött el, pedig igen tisztes munka, még ha a modern zombifilmet feltaláló George A. Romero néhol túlságosan is az élére vasalta ezt a produkciót. A filmet nem is önmagában, hanem a Titkos ablakkal egybekötött, házimozis „double feature”-ként érdemes szemlézni – a Johnny Deppel és fekete humorral előadott Koepp-film és a természetfeletti élőhalottat mozgató Romero-mű ugyanis variáció ugyanarra a gyilkos témára. Ha a Titkos ablak a pszichológiai, akkor a Halálos árnyék a természetfeletti olvasat, ami azzal húz meglepőt, hogy transzcendens sorozatgyilkost szabadít rá az amerikai könyvszakma jobb sorsra érdemes dolgozóira.

Merthogy mindkét mű szolidan önreflexív, főhősének írót választ, de míg a Titkos ablakban Deppet egy mississippi-i suttyó kezdi el terrorizálni azzal, hogy ellopta egy régi novelláját, addig a Halálos árnyékban az intellektuális regényeiről ismert Thaddeus fiktív alteregója ölt testet, hogy kiszerkessze Thad ügynökeit és kollégáit az író életéből. A romero-i testkultúra jegyében már rögtön a prológusban láthatunk egy agyműtétet, csak most nem a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom rákfenéjét szimbolizáló zombik, hanem vidéki doktorok kukkantanak be a homloklebeny mögé – és találnak ott egy életre kelt ikertestvért, aki Thad fejfájásainak és skizofrén rohamainak okozója. Az operáció 23 évre teszi rendbe az írócsemetét, aki elismert szerzőként egy alteregót fejleszt ki magának: George Starkot, a zsigeri és tökös bűnregény-szerzőt, aki profán egysorosokkal, meztelen mellekkel és rosszmájú zsarukkal telepakolt ponyvákat ír. Mikor Thadet megzsarolják, hogy felfedik a titkát, az író úgy dönt, ő maga áll a nyilvánosság elé, és egy promóciós fotón szimbolikusan eltemeti ponyvaíró-énjét – hogy Stark egy fekete mágiához méltó csavarral másnap mégis „feltámadjon”.

A Halálos árnyék eleinte kissé bárdolatlanul ingadozik az önvallomásos-önreflexív mű és a véreres slasher-darabolás között, de aztán hamar kiderül: Romero inkább azon igyekszik, hogy minél több vért és bélt hozzon felszínre, mintsem részleteiben taglalja ars poeticáját. Az üzenet azért átjön, hiszen az 1968-as Az élőholtak éjszakájának író-rendezője – aki a családok széthullását, a rasszizmust és az önmagát felzabáló kapitalizmus metaforáját húsevő zombik képében írta bele örökre a filmtörténetbe – mindig is szeretett a de(kon)struált testekből szivárgó vérrel komoly üzeneteket felírni a gyöngyvászonra. A Halálos árnyékban Thaddeusnak alapvetően szüksége van mindkét identitására: az elmélyült gondolatiságot hordozó alkotások létrehozása ugyanúgy személyiségének része, mint a zsigeri ösztönhősöket rémálmodó szerző-alterego. A film közvetve azt a könyvbizniszt és azt az elgondolást kritizálja, amely élesen különválasztaná a kettőt – Stark akkor ölt testet és kezd sorozatgyilkolásba, mikor Thaddeus el akarja tünteti sötét énjét (erre vonatkozik a mű eredeti címe: The Dark Half), vagyis amikor a yin meg akarna szabadulni a yangtól. (Az eredeti regény mélyebb értelmet kap azáltal, hogy King álneve, a Richard Bachman a Halálos árnyék megírása előtt lepleződött le, s regényével ezekre a személyes érzésekre, történésekre reflektált a szerző.)

Ám Romero filmje határozottan sikeresebb a slasher-film csavaros újraértelmezéseként: a George Stark karakter morbid sármja és a lélektelen, egoista gyilkosnak adományozott áldozatjelleg miatt kétértelműre vett figura szinte önmagában elviszi cowboy-kalapjának karimáján a művet. Stark mintha csak Jim Thompson egyik kisvárosi brutál-noirjából vágná a csizmáját a horrorfilm asztalára, s ahogy a hallgatóság torkán akadó ironikus csattanókkal gyilkol („I’ve decided to change agents. Sorry, Rick – It’s a cut throat business” – mondja kiadójának), azzal a slasherben megszokott néma, arctalan és misztikus gyilkos-figurát teszi újra pokolian izgalmassá.

Ám a Stark nélküli epizódok már jóval sótlanabbak, a film ilyenkor elveszti humorérzékét, nekiáll logikai bukfenceket hányni, s túl sokáig lebegteti azt a kérdést is (Thaddeus és Stark viszonyát), ami egy tapasztaltabb horrornézőnek már az első gyilkosságtól kezdve egyértelmű. A túlontúl ráérős történetvezetés a maga 110 percével indokolatlanul elnyújtott, amit az sem ellensúlyoz, hogy mezei madarak 30 éve, Hitchcock ’63-as szárnyas remekműve óta nem repültek ilyen félelmetesen az arcunkba. Habár sem a Romero-opusok, sem a King-adaptációk között nem a Halálos árnyék a legvérmesebb darab, a ’70-es évek kiábrándult filmtermését idéző atmoszféra, s a bő vérrel adagolt fekete irónia miatt mégis érdemes a horror-rajongók figyelmére – a könnyedebb, nagyobb költségvetésű, s egyértelműen viccesebb Titkos ablakkal egyetemben.

Soós Tamás