Gonosz ima

LONGLEGS – A RÉM

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Végzetesnek bizonyulhat családi traumát zsánerköntösben feldolgozni, ám Oz Perkins elkerüli a leegyszerűsítő csapdákat, olyannyira, hogy negyedik filmje hosszú idő óta talán a legemlékezetesebb sorozatgyilkos-thriller.

Baljósan indul és az utolsó percig sem csillapodik a Longlegs. Nyugtalanító csendbe vegyülnek a direktor öccse, Zilgi (polgári nevén: Elvis Perkins) által generált ambient-taktusok, miközben e felütés tökéletesen reprodukálja a ’70-es évek horrorjait, illetve a korszak pesszimizmusát. Rideg, statikus kameraállásból, csupán ajkaktól lefelé rögzítve figyeljük a címbeli rémet, illetve a hálójába ragadt 8 éves kislányt, az 1.33:1-es, diavetítéseket mímelő képarány óriási tehetetlenségérzetet sugall. És szemünk elé is tárul a mű egyik vezérmotívuma. Itt mindenki jobb esetben rutinba fásul, rosszabb pillanatokban egyenesen a közegét démoni vonzerővel, abszolútumként uraló gyilkos katatóniába süllyedt áldozata.

Ráadásul Perkinsnek a külvilág reakciójára vonatkozóan sincsenek illúziói. Beszéljünk olajbarnában úszó enteriőrökről, netán hólepte vagy depresszíven szürke külső felvételekről, a Longlegs mikrokörnyezete nemcsak semmit nem hajlandó tenni sorsa ellen, hanem zokszó nélkül engedi rejtőzni a Gonoszt takaros nappalikban, pincékben, tetőlakásokban: apák mészárolnak feleséget és gyereket, a család többé nem nyújt oltalmat. Vagyis a közönyből születik mindent félresöprő erőszak. („Nincs különbség az egyenházak között” – állapítják meg.) Tótágast áll a világ, Andrés Arochi operatőr fagyos, centrális képszervezést preferáló, szimmetrikus beállításai orvosi precizitással hatolnak elmék mélyére. Plusz nonfiguratív, groteszk alakzatai, úgymint egy sarokban fekvő holttest, a fekete helyiségekbe vezető, meleg tónusú folyósók, a lenyesett, ugyancsak barnára mázolt tárgyrészletek csaknem az avantgárd mozi legszebb hagyományait, főleg a színes, villódzó körökkel operáló, Jordan Belson-féle Allurest idézik.

Múlt és jelen összefonódásáról elmélkedik hihetetlen precizitással a Longlegs: 1974-ben (a rendező születési évében) nyitunk, 1995-ben folytatjuk (lásd az egyszerre felvillantott Nixon és Clinton-portrékat). Vagyis egymásra talál a kiábrándultságot, sőt, az USA nemzeti lesújtottságát örökítő dekád az amerikai független mozi gyakran átlagembereket felvonultató csúcskorszakával – a Longlegs ügyes vizuális metaforákkal nyomatékosítja az átmenetet, csonkolt vágóképekbe zárt flashbackjei olyan könnyen siklanak a jelenbe, ahogy egy üvöltés vész hirtelen csendbe, vagy ahogy egy röntgenfelvétel töri meg a szoba éjfeketeségét. Ilyen rangban a Longlegs a ’70-es évek paranoiathrillerrel (A Parallax-terv), hixploitationnel (A texasi láncfűrészes mészárlás) spékelt legyőzöttség-érzetét hozza össze a többek között A bárányok hallgatnak és a Hetedik dominálta ’90-esekkel. Félreérhetetlen a szerzői indíttatás. Kollektív pszichózisba zuhant a társadalom, az ország középosztálybeli ideológiájának széthullása az oregoni nyárspolgárok vesztét okozza.

Karakterdrámaként legalább olyan masszív darab, mint krimiként: a Longlegs FBI-ügynök főszereplője tökéletes rendezőalteregó, Lee Harker figurájában Oz Perkins önmagát dolgozza ki szerzői kommentárként, így a horror traumafeldolgozó zsánerként üzemel. Míg a rendező és öccse elől anyjuk, Berry Berenson divatfotós-színésznő (1948-2001. szeptember 11. – az American Airlines 11-es, a WTC északi tornyába vezetett repülőjén hunyt el, újabb riasztó indexként) rejtegette a Psycho-sztár apa, Anthony Perkins végül AIDS-halállal járó, lelepleződés esetén kirekesztést hozó biszexualitását, úgy a Longlegset is kíséretként lengi be a titkokat, hazugságokat dédelgető Anya (vö: a Hitchcock-pincében oszló Mrs. Bates). Örökre kitörölhetetlenné vált a trauma, a Longlegs nemcsak családi tragédia, főleg transzgenerációs sokkról, ritkán kommunikáló, hallgatag-katatón anya és lánya meg nem értéshez, halálhoz vezető kommunikációs zavaráról beszél. Vallási fanatikusként jelenik meg az Anya, Harker önkereső, de magával útmutatás híján szembenézni képtelen, felnőtt testben rekedt gyerek, míg Dale „Longlegs” Cobble a szexuális másságot felszínre hozó rosszindulatú homofóbia spirituális, sátánizmussal parolázó jelölője.

Perkins a ’70-es évek családkritikus, az otthon imágójával leszámoló horrorok (Az ördögűző, Ómen) miliőjét csepegteti filmjébe. Hovatovább, a Longlegs képviselte sötét mágia az okkult rémfilmek vonzáskörzetébe utalja a cselekményt. A sátánizmus egyfelől Kenneth Anger önmegvalósítást hirdető Thelema-filozófiájának önzővé formált, sötét lenyomata (lásd az ellenkultúra végét és a vietnami háborút is pellengérre állító Könyörgés démontestvéremért című experimentális röpkét), másfelől a hippipünkösdista Manson-család kegyetlenségének metaforája – ahogy 1969-ben az ellenkulturális mítosz, Oz Perkins horrorjában a szülő-gyermek-kapcsolat ér szörnyű véget. Maika Monroe sikolykirálynőként (Valami követ) kellő visszafogottsággal játssza az önkereső FBI-ügynököt, a Lynch adaptálta Dűne Aliája, Alicia Witt alakítása problémamentesen idézi az Ellen Burstyn vagy Piper Laurie (Carrie)-féle matrónákat. Nicolas Cage – szerepformálásához mentális betegségben szenvedő anyja emlékét hívta segítségül – pedig a bevált új sámánisztikus eszköztárával, dalolva és sikítva, fehérré pingált arccal, Joker és a 92 éves, hosszú, ősz hajú Kenneth Anger alakmásaként csap le a gyanútlanokra.

Formabravúrjai ugyancsak elismerésre méltók, a három fejezetre osztott sztori vagy a nyitó T.Rex-dalszövegrészlet már-már egy izgalmas lektűr olvasását juttatják eszünkbe (lásd a szintén groteszk képiséggel gazdálkodó, Thomas Harris írta Vörös sárkányt), a hipnózissal befolyásolt áldozatok Kiyoshi Kurosawa J-horrorjából, a Gyógymódból ismerősek. Zárlata nemcsak az ősgonosz legyőzhetetlenségéről számol be: Oz Perkins profán családterápiájában újabb generációra hagyományozódik a gyilkossághoz vezető téboly, hibátlan élményt, annál is nyugtalanítóbb pillanatokat eredményezve.

Szabó G. Ádám