Fuszeklik alvilága

GALINA MIKLÍNOVÁ: LICHOŽROUTI / ZOKNIFALÓK

Büdös zoknik maffiaháborújára építeni egy animációs kalandfilmet már önmagában is kellőképpen groteszk és pihent agyú gondolat. A cseh Galina Miklínová Lichožrouti (Zoknifalók, 2016) című filmje a nézőszámokat illetően rekordokat döntöget a cseh mozikban, az alapjául szolgáló gyermekkönyv is több díjat zsebelhetett be. A cseh abszurd hagyományait folytató CGI-film kvalitásait azonban nagymértékben gyengítik a Disney-Pixar-féle narratív struktúrákra és ideológiai beállítottságra hajazó sablonok.

Az, hogy a méretében hozzánk hasonló Csehországban évről évre kiapadhatatlanul születnek egészestés animációs filmek – sőt évente gyakorta több is –, mutatja az animációs formának a mienkénél nagyobb megbecsültségét, és ezzel együtt a filmformák hierarchiájában a magyar filmes szcénától különböző pozícióját is. A cseh filmben és általában a kultúrában mindig is jelentősebb szerepet kaptak a gyakran politikai-társadalmi problémák burkolt kimondására használt pohádkák (tündérmesék). Csak az utóbbi évek egészestés cseh animációs filmeit számításba véve: 2010-ben került bemutatásra Jan Svěrák Bubu visszatér (Kuky se vráci) című filmje és az élő legenda Jan Švankmajer Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban) [Přežít svůj život (teorie a praxe)] című munkája, 2011-ben a rotoszkópos technikát felmelegítő Alois Nebel, két kombinált animáció, az Autómesék (Autopohádky) és a Fimfárum – Három az igazság (Fimfárum – Do třetice všeho dobrého). A következő évben a Kecsketörténet 2. (Kozí příběh se sýrem) látott napvilágot, 2013-ban a Čtyřlistek ve službách krále (Négyen a királyért) és a Husziták (Husiti), 2015-ben Jan Balej Andersen-adaptációja, A halbolt hercegnője (Malá z rybárny), 2016-ban Jan Bubeníček első egészestés produkciója, a Smrtelné historky (Végzetes történetek). Idén novemberre tervezik bemutatni Aurel Klimt bábfilmjét, a Lajkát, míg Švankmajer már évek óta dolgozik a Čapek-fivérek regényének megfilmesítésén, A rovarok életéből (Hmyz) bemutatása előreláthatóan 2018-ra várható. Ebbe a sorba illeszkedik a Lichožrouti (Zoknifalók, 2016), amely a cseh tradíciókat követve nemcsak gyermekközönségre számít.

Az egészestés hosszúságú filmmel most debütáló Galina Miklínová animációja arra az alapgondolatra épül, hogy az emberek által levetett zoknik közül rejtélyes módon rendszerint nyoma vész az egyik párnak. A mese narratívája ezt a kétségtelenül életszagú megfigyelést gombolyítja tovább, oly módon, hogy azt nem véletlennek vagy az emberi szórakozottság eredményének állítja be, hanem különleges lényeknek, az úgynevezett zoknievők láthatatlan mesterkedésének tulajdonítja. A film címe, a Lichožrouti, szó szerint „páratlanzokni-evőket” jelent, mivel saját imperatívuszuk szerint a „zoknifalók” mindig csak az egyik pár zoknit tüntethetik el a gyomrukban. (Ez, be kell látni, logikus is, hiszen nincs idegesítőbb annál, mint hogy az ember csak az egyik pár zokniját nem találja, ám ha mindkettő eltűnik, akkor a probléma méregfoga ki van húzva.)

A mindennapi szituációkra támaszkodó ötlet abszurditását az eredeti történet azzal fokozza, hogy egyrészt a zoknifalók a már kellőképpen áporodott szagot árasztó zoknikért bolondulnak, másrészt pedig azzal, hogy ebből az elgondolásból a film egy komplett alvilági maffiatörténetet bontakoztat ki. A Lichožrouti főszereplője egy apró, világoskék színű zoknizabáló kölyök, Hihlík, akinek nagyapja, Lamor halála után új családot kell keresnie, s ezt nagybácsikája, a gengszterfőnök, Padre környezetében igyekszik megtalálni. Igen ám, de a nem éppen virágillatú fuszeklikért a maffiafőnök bandája a rivális gengszterekkel, a „kojotokkal” vív élethalál-harcot, amiből fordulatos kalandok, túszul ejtések, üldözések fakadnak, összességében pedig egy megmentősztori akciódús komédiája kerekedik ki. A zoknifalók másik ellensége az einsteini mintára megformázott, tudományos hivatásának élő magányos professzor, aki megszállottan vadászik a lábtyűk egyik párját mindig eltüntető kis bestiákra. Ő az úgynevezett Lichoňok közé tartozik, akik azzal a különleges adottsággal rendelkeznek, hogy képesek látni az emberek számára egyébként láthatatlan különös lényeket (a Lichoň névben rejlő szójáték értelmezéséhez nem árt megjegyezni, hogy a cseh nyelvben a „lichý” páratlant jelent).

Bár formai szempontból a Lichožrouti alapvetően CGI-ra, digitális képalkotói technikára épül, az alkotók ezt több elemében más eljárásokkal kombinálták, melynek eredményeként a vizuális arculat sok szempontból különbözik egy átlagos Pixar-animációtól. Az elkészítéshez alkalmaztak ugyan valós modelleket, de ezeket aztán kézzel rajzolták tovább, hogy megteremtsék az autentikusság és a fikció közötti bizonytalanságot. A film egyik alapkérdése ugyanis éppen az, hogy léteznek-e egyáltalán zoknifalók, vagy csak a képzelet teremtményei. A vastag fuszeklikra emlékeztető zoknievők textúrája valóságosnak hat, ami a cseh animációs filmben domináns pozíciót elfoglaló háromdimenziós bábfigurákhoz teszi hasonlatossá a karaktereket. A környezetábrázolás pedig fotorealisztikus módon van megalkotva, időnként a perifériákon játszódó japán animék (rajzfilmek) rozsdás, kikötői világának kidolgozottságát idézi, és Prágának topográfiailag is szinte hiteles képét nyújtja, felismerhető épületekkel, folyópart-szakaszokkal.

Az akció-vígjáték és az annak kiindulópontjául szolgáló gyermekkönyv szoros kapcsolatát az biztosítja, hogy mindkét médiumban ugyanazon szerzők alkottak együtt. A film egyik forgatókönyvírója az immár több nyelvre lefordított Lichožrouti-könyvtrilógia szerzője, Pavel Šrut volt, míg a rendező Galina Miklínová egyúttal a könyvek illusztrátoraként működött, és korábban is dolgozott együtt Šruttal. Ennek ellenére a Lichožrouti filmes adaptációja, miközben számos vonatkozásban megtartotta és továbbgondolta az eredeti történet groteszkségét és humorát, az amerikai animációs film, azon belül is kimondottan a Pixar (majd Disney-Pixar) által jegyzett filmek kliséi felé mozdult el. Ezt a kettőséget érdemes némileg részletesebben, példákkal alátámasztani.

Ami a cseh humor és groteszk esztétika folytathatóságát illeti, a film jól láthatóan a felnőtt nézőközönség érdeklődését is igyekezett kivívni. Már önmagában a kiinduló ötlet – az eltűnő ruhadarabokat fuszeklizabáló lényeknek tulajdonítani – is jó értelemben vett elmebeteg gondolat. Ezt azonban megfejeli a két rivális bűnszövetkezet között dúló maffiaháború, mely hemzseg a szójátékoktól, az intertextuális utalásoktól és a valódi életből merített figurákra tett ironikus allúzióktól. A hordóhasú, rekedt hangon megszólaló Padre, a főgengszter a felnőtt közönség számára elkerülhetetlenül felidézi a Keresztapa kultfilm Marlon Brandóját. Így amikor Padre a család fontosságáról beszél, nemcsak a két fia, az ikerpár Tulamor és Ramses, illetve a befogadott árva, Hihlík családi összetartozásáról szónokol, hanem metaforikusan a maffiacsalád, a „Cosa Nostra” egyfajta imaginárius vérszerződéséről is. Vasil, a csehet orosz akcentussal beszélő zoknifaló az orosz maffiára, Čango Škrtič a kínai maffiára referál, míg Žiletka, a bombázó nő a maffiacsalád körül őgyelgő alvilági kéjhölgyek sztereotípiáit testesíti meg. A dadogó, vagy punk frizurát, kalózkendőt viselő maffiatagok, továbbá a biztosítótűvel átszúrt fül, a fejtetőn rohadó uborka a szubkulturális reprezentációk bevett sémáit mozgatják. A zoknifalók emberi ellenfele, a professzor az őrült tudós klasszikus kliséivel van felvértezve, akinek asztalán Albert Einstein mellszobra, falán pedig Edvard Munch A sikoly című festménye látható. A szatirikus vígjáték műfajához az is közel hozza a filmet, hogy a zoknievők egy-egy megszerzett ruhadarabot akkor szeretnek szagolgatni igazán, amikor már kellően erjedt, a megtisztulásra alkalmas víztől pedig úgy félnek, mint a tűztől (ha szabad ezt a képzavart használni).

A bizarr humort és az ironikus megközelítést azonban a Lichožrouti filmes változata a Pixar-típusú, az amerikai akciófilmes fordulatokkal felvértezett családi kalandfilm felé terjeszti ki, ami jelentősen visszafogja a groteszk és abszurd elemek hatásának érvényesülését, és a filmet az amerikai ábrázolásmód felé közelíti. Ilyen a maffiavezér elrabolt fiának megmentésére kihegyezett célorientált narratíva, Hihlík áldozatvállalása és hősiessége, aminek a végén meg is kapja jutalmát, a Padre gyermekeként fogadja be a (maffia)családba. Vagyis a film a bonyodalmat happy-endben oldja föl. Mindezek érintetlenül hagyják a domináns családi értékeket, nem forgatják fel azokat, ahogyan például Švankmajer filmjei vagy a South Park teszi. A jólfésültség abban figyelhető meg talán legeklatánsabb módon, amikor halála előtt elmondott morális „tízparancsolatában” Lamor arra tanítja unokáját, Hihíliket, hogy sohase kerüljön közel az emberekhez, ő azonban megszegve ezt mégis szövetségre lép a professzorral, mert – amint utóbbi mondja ki az ideológiai főtételt – „jobb együtt lenni, mint egyedül”. A szélesebb közönség megszólításának szándékát és a családi szórakoztatást olyan kényelmes megoldások is fémjelzik, mint az egészestés animációknál már szinte kötelező érvényűvé emelt musical-betétek, vagy a film végén látható körtánc, amely szinte kioltja az előző mintegy másfél óra szatíráját és groteszk hangoltságát.

Mindezek folytán a Lichožrouti a cseh groteszk tradíciók és a kereskedelmi szempontokra épülő amerikai számítógépes animációs filmek kombinációjának tűnik, ahol az alkotók sajnálatos módon nem tudták megóvni magukat attól, hogy ne forduljanak az üzleti szempontok által diktált szórakoztató sablonok irányába.

Gerencsér Péter

Lichožrouti (Zoknifalók)

Rendezte: Galina Miklínová

Cseh – szlovák – horvát animációs film

2016, 83 perc

Total Help Art – Česká televize – PubRes – Alkay Animation Prague – Filmosaurus Rex