Férfiak az éjszakában

ERIC TOLEDANO, OLIVIER NAKACHE: ÉLETREVALÓK

„No lám, milyen derék náció. De azért mégis csak barbár, hiszen nem hord nadrágot.”

(Montaigne)

Elegáns autón suhan két férfi a párizsi éjszakában, nem tudjuk, merre tartanak. Egyikük dúsgazdag francia arisztokrata, másikuk afrikai bevándorló. Ezzel a mélyen szimbolikus jelenettel kezdődik az Életrevalók. – Galántai László írása

Philippe (François Cluzet) egy ejtőernyős baleset során nyaktól lefelé megbénult, kerekesszékbe kényszerült, azóta kezelésekkel és gyógyszerekkel tartják életben. Soktagú személyzettel körülvéve él elegáns palotájában. Driss (Omar Sy) tagbaszakadt, börtönviselt szenegáli bevándorló, egy külvárosi lakásban él népes rokonságával. Nehezebb elképzelni távolabbi hétköznapokat, mint kettejük élete. Valószínűleg soha nem is találkoznának, ha Driss nem jelentkezne gondozónak Philippe-hez, pusztán a munkaügyi segélyhez kötelező aláírásért. Megkapja az állást, így veszi kezdetét a film, és kettejük jutalomjátéka. Cluzet visszafogottan játszik, csak arcára hagyatkozhat, szomorúsága, félmosolya, újra megtalált reménykedése egyaránt meggyőző. A korábban is vígjátékokban szereplő Omar Sy ügyesen él fizikai adottságaival, testével bemozogja a rendelkezésére álló teret, játéka nem lesz harsány, de tele van örömmel, élettel, mozgással. Ezt a filmet öröm nézni, de fájdalom, mégsem jó film, noha a kritikusok és a nézők egyaránt szerették. A francia mozikban minden idők harmadik legnézettebb filmje lett, a nagy online filmes adatbázis 250-es listájára még az amerikai bemutató előtt felkerült, jelenleg éppen Chaplin Diktátora (!) és a Gladiátor között áll. A nagy ünneplés közben azonban nem tűnt fel, milyen domesztikált, gondosan lekerekített filmet kaptunk. Valós történeten alapul, Abdel Sellou és Philippe Pozzo di Borgo munkakapcsolatán és barátságán. Az arab nevű, fehér bőrű férfiből a vásznon fekete szenegáli bevándorló lett, ami önmagában különös, és a nyugat-európai piacra termelés szempontját veti fel, hiszen egy arab szereplővel talán nem fogadta volna ilyen jól a közönség.

A filmbeli Driss egy nagyon régi európai kultúrtörténeti jelenség, a nemes vadember utódja, aki most, a korszellemnek megfelelően, afrikai bevándorlóként tűnt fel. Éppen olyan, amilyennek szeretnénk: kicsit nagyszájú, elsüt pár szexista poént, de karja erős, szíve vidám – nincs is több ily’ királyfi. Ókori gyökerei vannak annak, hogy európai civilizációnkat egy másik, jellemzően keletről érkező kultúrával vetjük össze. Ennek a filmnek az lenne a valódi tétje a kedélyes bolondozáson túl, hogy képes-e a kolonialista látásmódot meghaladni, vagyis: képes-e európai prekoncepcióinkat megvizsgálva, őszinte nyíltsággal fordulni az Európából nézve mindig másiknak látszó idegen felé, és fordítva, az Európából nézve mindig idegennek látszó másik felé. És éppen ez az, hogy nem képes. Driss karaktere nem teheti oda a maga kulturális másságát Philippe-é mellé, mert már nincs neki. A nagy radikális különbség, hogy a mágnás Chopin-t, a bevándorló pedig az Earth, Wind and Fire-t emlegeti saját kulturális kódjaként. A film magától értetődő természetességgel jeleníti meg a gyökerét vesztett, külvárosi bevándorló kulturális referenciájaként a hetvenes évek amerikai popzenéjét, és ez igen naiv reprezentációja ennek az összetett kérdésnek. Azt, hogy erről a kétségkívül létező jelenségről, egyáltalán az asszimiláció vagy az együttélés nehézségeiről nincs mit mondania a filmnek, nagyon is nyilvánvalóvá teszik a francia autóreklámokat idéző nagytotálok és zenei betétek. Ezek olyan jelentés nélküli, klipszerű, üres helyeket ütnek a filmes elbeszélésen, amelyeket a jó színészi játék és a szépen felépített poénok sem feledtetnek.

Galántai László

 A filmről korábban: Gulyás Ágnes írása

Kép forrása: filmtrailer.hu