tiszatáj | 2021. november 2.

… és légyen igazság

A SZAKADÁR
Röviddel Oscar-nyertes dokumentumfilmje, az Icarus után Bryan Fogel szerzőisége egyre jobban körvonalazódik: a más témát feldolgozó, cserébe hasonlóan nyugtalanító, tavaly rajtolt második vizsgálódás ugyan kissé önismétlőnek hat, de végig tartalmazza elődje húsbavágó problémafelvetéseit… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A SZAKADÁR

Röviddel Oscar-nyertes dokumentumfilmje, az Icarus után Bryan Fogel szerzőisége egyre jobban körvonalazódik: a más témát feldolgozó, cserébe hasonlóan nyugtalanító, tavaly rajtolt második vizsgálódás ugyan kissé önismétlőnek hat, de végig tartalmazza elődje húsbavágó problémafelvetéseit.

Szembeötlő téma és stílus násza a direktor leleplező erejű munkáiban: az Oroszországban üzemszerűen-szisztematikusan működő illegális doppingszer-előállítást pellengérre állító Icarus, valamint a szaúdi királyság radikális eszközeit részletező A szakadár örökké az embert helyezik centrumba. Mind az illegális teljesítménynövelők ellen felszólaló antidrog-elnök, Dr. Grigorij Rodcsenkov, valamint az új darab kvázi spirituális főszereplőjévé emelt, 2018. októberében lemészárolt újságíró, Jamal Khashoggi olyan figurák, akik idegenként téblábolnak saját hazájukban – Fogelnél egyikük száműzöttként lép ki a dokumentumnarratívából, a másik halálát leli, ettől függetlenül az üzenet teljesen világos.

Mintha a rendező az univerzális elidegenedés-élményt problematizálná, helyesebben jelenítené meg konkrét síkon. Az Icarus és A szakadár egyfelől az otthontalanság identitástipró vonásait, másfelől az emberi méltóságért folytatott, sokszor elkeseredett harcot örökítik meg – jelképesen prológusban felvillanó, később is bevetett Orwell-párhuzammal, aztán XIII. századi költeménnyel. Fogel nyomatékosan humanista szerzőként nem igazán Michael Moore szólamait hangoztatja. Jobban foglalkoztatja, miképp áll helyt az állampolgár a történelem viharai közepette, illetve válsághelyzetben hogyan destruálódik a személyisége, miközben Rodcsenkov és Khashoggi foggal-körömmel védelmezik nemcsak az általuk vallott, szabadságon, egyenlőségen, tolerancián nyugvó demokratikus értékeket. Pontosan ezért indokolt a rendező helyszín-illetve témaválasztása: az Icarus és A szakadár diktatórikus rezsimekben játszódnak, vagyis a rendező olvasatában rendkívül lényeges tényezővé növekszik individuum és hatalom, elnyomás és szabadság nyomasztó ellentétpárja.

Essen szó Putyin államáról vagy Mohammad bin Salman koronaherceg monarchia-felfogásáról, az Icarus és A szakadár pro-kontra igyekeznek állást foglalni. Fogel utóbbi munkája végképp levedli magáról a kurzusfilm-stigmát, ahhoz túlságosan drámai és hiteles – képtelenség belehelyezni a pozitív diszkrimináció dobozába, sokkal inkább egyetemes tanulságokat von le. Figyelemreméltó az Isztambul szaúdi követségén meggyilkolt Khashoggi helyzete: belsősként indul, vagyis a koronaherceg és a király bizalmát élvezi, holott az első perctől bírálja a közel-keleti autokrácia működését, tűrt udvaroncból viszont lépésről lépésre „outsiderré” züllik – disszidenssé (innen a cím), aki többé nem viselheti el az uradalom zárt határait és lépni kénytelen, tehát az Icarushoz hasonlóan az újságíró Rodcsenkov egyfajta ideológiai partnerévé lényegül. Kettős pozícióban álló, skizoid értelmiségiek: szülőhazájuk csupán kompromisszumok, erőszakkal rájuk bírt hallgatás oltárán fogadja be őket, ám hiába élnének békésen, anyaföldjük távozásra bírja őket és nem viseli el progresszív nézeteiket. Túl kicsi számukra a pátria – sem Oroszország, sem Szaúd-Arábia nem engedi őket, egyiküket űzött vadként utasítja el, a másikat, jelen esetben Khashoggit ténylegesen ki is végzi.

Véletlenül sem Khassoghi az egyetlen áldozat: A szakadár végig ügyel a The Washington Postnak dolgozó újságíró ideológiai szövetségeseire. Fogel szintén a mélyen rejlő humánumot veszi észre a zsurnaliszta ifjú barátja, a Montrealban páriaként élő, ott szatirikus politikai videókat gyártó Omar Abdulaziz és Khashoggi magányos ütközetet vívó menyasszonya, Hatice sorsában. Hétköznapi emberekként indulnak, ám a szélsőségesen fanatikus királyság addigi életvitelük feladására bírja őket – Omar nyelvtudás nélkül lép meg Szaúd-Arábiából a fejedelemséget kritizáló tweetjei miatt, Hatice egyszerű akadémikusból válik az emberi jogi, illetve az igazságtalanság elleni küzdelem élharcosává. Rendre érezzük fájdalmukat, de kitartásukat is – Fogel sosem passzív, hanem végig jóra törekvő, igaz ügyeikért kiálló, roppant intelligens karakterként beszél róluk, vagyis A szakadár bizonyítja, a sajtó-, valamint az egyéni szabadság óriási szereppel bírnak, a Twitteren, netán egy keleti parti lapban rögzített szavak nemcsak rendszerek visszásságaira böknek rá, egyenesen az adott személy fájdalmainak, jóságának, rendíthetetlen tisztaságának leképződései.

Természetesen, Fogel korántsem fogalmaz egyszerűen, sikersztorit ugyancsak nem diktál vászonra: igaz, A szakadár tűnhetne afféle közel-keleti Az elnök embereinek, az illegalitásba vonult Khashoggi, Omar és Hatice triumvirátusában parányi frakciókra osztott emberek szélmalomharcát veszi észre. Bernstein és Woodward (szintén a The Washington Post cikkírói) tettrekészsége immár távoli – hiába a csúcstechnológia, a kommunikációs csatornák sokszorozódása, az ellenség jóval kegyetlenebb, még a Nixon-adminisztrációnál is jobban beitta magát a felsőosztályba, plusz a diktátorok védelmezik, legálisnak álcázzák feudális barbarizmusukat. Hiányzik a retorzió, így A szakadár küzdőfelei valamiféle árnyékhatalommal néznek szembe, végképp nem marad számukra más az emberségükön kívül. Fogel ugyancsak elemében van, ha a digitális szféráról kell értekeznie: a koronaherceg internetes trollokat, ún. Legyeket küld világhálós hadviselésre a kritikus zsurnalisztákkal szemben, vagyis A szakadár e problémája nyíltan hétköznapi, bármelyik értelmetlen Facebook-kommentcsatára vállalkozó kisemberhez közel állhat. Ugyanakkor az ellenállás szelleme sem tűnik el – keljen velük birokra akármennyi „laborban tenyésztett” troll, Khashoggiék nem hallgatnak, dolgozó Méhekként fordítják vissza a vasmarkú hatalom ökölcsapásait. Ismét A szakadár javára válik, hogy nem egyoldalúan közelít melléktémájához: a 21. század digitálmezejét rákfenén túl haladó szellemiséget közvetítő platformként is képes ábrázolni.

Felvetése égetően aktuálisnak hat, lévén Fogel oknyomozó dokumentumfilmje egyszersmind a post-truth-korszak lenyomata. A szakadár – csakúgy, mint az Icarus – újabb elnyomó államhatalma rosszul viseli a tényeket, a valóságot fedő kifejezések felszínre jutását (mert az ilyesmi évszázados hagyományokkal bír náluk, legalább a sivatagi fejedelmeknek gyönyörű versekkel hízelgő poéták óta), így a némaságra kényszerítő monarchiában az adott szó, a levegőben zengő sorsfordító mondatok épp a rendszer működésképtelenségére mutatnának rá. Mohammed bin Salman viszont pontosan ezt szeretné elkerülni, így brutális eszközökhöz nyúl. Konkrét vádak híján zárja börtönbe Abdulaziz testvéreit és barátait, ugyanezért öleti meg Khashoggit, így vakon, süketen löki el magától a nagybetűs Igazság definícióját egy önkényes, pusztán a saját boldogulását szem előtt tartó álvilágért. Fogel így nemcsak a tavaly lecsengett Trump-éra „fake news”-kórját utasítja el, a mindenkori tisztesség és igazságosság zászlóvivőjeként lép színre. A szakadár realista dokumentumként, sőt, vérbeli drámaként sorol be az olyan metaforikus, ám hihetetlenül pontos emlékezetdarabok gyűjtőhalmazába, mint az HBO-n debütált, ugyancsak a hazugság természetrajzát vizsgáló Csernobil, a szintén ugyanott sugárzott, de végtelenül talajközeli, román egészségügyet és társadalmat górcső alá helyező Kollektíva, valamint a ’70-es évek paranoiathrillerjeivel (A Parallax-terv) is rokonságot ápol.

Putyin és bin Salman minősítésével az Icarus és A szakadár nyíltan politikai szemszöget vesznek fel, ám Fogel dolgozatainak óriási erénye, hogy kettejük elítélésén túl globális összefüggésekre lesznek figyelmesek, így művei a napjainkban ténykedő jobboldali zsarnokság kórképei, valamint A szakadárban – a pesszimistán záruló Icarussal szemben – a rendező némi idealizmussal ezúttal a reményt hagyja utoljára pusztulni. Ugyan Hatice és Omar meghátrálási képtelensége a szentimentalizmus, illetve a didaxis pengeélén táncol, illetve A szakadár legtöbb beállítása standard hírműsorok riportjait idézi vizuálisan, képtelenség szó nélkül elmenni Khashoggi barátainak elszántsága mellett: az ENSZ emberi jogi szakértőit is felvonultató utolsó pillanatokban jóval inkább a változás lényegessége, a tettvágy hatalmasodhat el a publikumon, mint az apátiába süllyedés, tehát A szakadár társadalmi és erkölcsi példamutatást nyomatékosító darab. Fogel tesz róla, hogy világos legyen: bármelyik állampolgár szent célokért síkra szálló hőssé válhat, amennyiben céljaik, indíttatásaik őszinték. A szakadár pontosan ezt az őszinte érzületet visszhangozza: Hatice és Omar bánata (melyre rátesz egy lapáttal az írásos bizonyíték-szcéna, Khashoggi feldarabolásának velőtrázóan ijesztő dokumentációja) túlságosan ismerős szerte a világon, ám a kínoktól sosem gyáván elfutva, esetleg hangtalanul tűrve, hanem azokkal farkasszemet nézve szabadulhatunk. Fogel úgy érvel, bár kilátástalannak látszik a küzdelem, mindig van értelme felszólalni, még ha a gonoszságot csak ideiglenesen is szorítja vissza a határozottságunk.

Szabó G. Ádám

 

The Dissident, 2020

Rendező: Bryan Fogel

Szereplők: Jamal Khashoggi, Omar Abdulaziz, Hatice Cengiz, Mohammed bin Salman, Agnes Callamard