„Elszomorít, hogy most milyen lehetőségeink vannak”

A DÍJNYERTES OPERATŐR, BÁNTÓ CSABA SZÁMÁRA FONTOS PÉLDAKÉP ZSIGMOND VILMOS

Bántó Csaba operatőr első nagyjátékfilmjéért, a Hajdu Szabolcs rendezte Békeidőért két elismerést is kapott az 5. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon: elnyerte a kritikusok díját, valamint a seregszemlét szponzoráló Vision Team és a Special Grip Hungary legjobb fiatal operatőrnek járó díját is.

– Állami támogatás nélkül, sokak segítségével forgatták első nagyjátékfilmjét, a pandémia alatt online bemutatott Békeidőt, amivel most két díjat is nyert Szegeden. Mi volt a legnagyobb kihívás operatőrként ebben a munkában?

– Ismerve Hajdu Szabolcs rendező eddigi nagyjátékfilmes hátterét – és itt óriási költségvetésű filmekről is beszélhetünk –, tudható, hogy végigjárta a forgatás legkülönbözőbb útjait. A kis pénztől a nagy büdzséig mindenhogyan csinált már filmet. Ez valamilyen szinten hozzászoktatja a rendezőt egyfajta technikai minimumhoz és egy bizonyos szintű vizualitáshoz. Igazából az volt számomra a legnagyobb félelem, hogy meg tudok-e enne felelni úgy is, hogy nem áll rendelkezésemre sem anyagi, sem pedig technikai szempontból egy óriási apparátus. Ki kellett találnom, hogyan tud a Békeidő képileg mégis úgy kinézni, hogy mindannak, ami a vizualitás minimumát jelenti Szabolcs rendezői világában, ilyen feltételek között is meg tudjak felelni. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy a film dramaturgiáját is szolgáljuk vele, ne maradjon valamiféle barkácsolás szintjén a vizualitás. Nem szerettem volna arra hivatkozni, hogy ilyen kevés pénzből ennyit lehet létrehozni. Az is célom volt, hogy az operatőri munkával sikerüljön elérni: a nézőnek ne tűnjön fel, hogy nem állt a rendelkezésünkre túl sok anyagi forrás.

– A hazai metoo mozgalom egyik kiinduló története is – amiről a filmben is játszó, de nem önmagát alakító Sárosdi Lilla beszélt annak idején – megjelenik a Békeidőben. Mennyire volt nehéz ezt a jelenetet leforgatni?

– Nem feltétlenül operatőri szempontból volt ez nehézség. Próbáltam én is értelmezni, hogy ez a jelenet úgy, ahogyan mi csináljuk, konkrétan mit jelent, és a néző fejében hogyan fog majd lecsapódni. Úgy gondoltam, ha valaki tud erről beszélni, hitelesen nyilatkozni, akkor az Sárosdi Lilla. Ráadásul úgy vált kerekké a sztori, hogy a férje, Schilling Árpád játszotta el a filmben az abuzáló színházrendezőt. Úgy gondoltam, ha ők ezt így bevállalják, eljátsszák, akkor operatőrként én is kapcsolódni tudok ehhez. Igazából csak azon gondolkodtunk sokat, hogyan legyen ez a jelenet prezentálva. A film többi jelenetéhez képest – pont a műfaji érzetet erősítve – ez egy sokkal „snitteltebb” jelenet volt annak érdekében, hogy feszültté lehessen vágni. Képileg teljesen más struktúrában dolgoztuk fel, mint a film többi részét.

– Szép indulás az első nagyjátékfilmmel rögtön két operatőri díjat is nyerni egy fesztiválon. Mit jelentenek ezek az elismerések – és milyen hozadékuk lehet?

– Az ember minden elismerésnek örül, én már annak is örültem, hogy egyáltalán beválogatták a Békeidőt a fesztivál versenyprogramjába. Titkon arra gondolok, hogy a díjjal járó publicitásnak köszönhetően olyan munkakapcsolatok alakulhatnak ki vagy olyan projekt kezdeményezések, felkérések jöhetnek, amelyek nem csak egy szűkebb baráti, ismeretségi, szakmai körből érkeznek. Egy jól sikerült film mindig kinyithat olyan kapukat is, amikre nem is gondol az ember.

– Mit gondol a szegedi fesztivál névadójáról, Zsigmond Vilmosról?

– Mint a magyar operatőri iskola egyik kiemelkedő tagja, Zsigmond Vilmos fontos példakép számomra is, mint ahogy szerintem minden magyar operatőr számára. Ráadásul olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyszer személyesen is találkozhattam, beszélgethettem vele, így annak is örülök, hogy épp az ő nevét viselő fesztiválon díjazták az első nagyjátékfilmemet. A mi korosztályunk picit már távol van attól a típusú filmkészítéstől, ami Zsigmond Vilmosra is jellemző volt, aki többnyire óriási büdzséből készíthetett nagyszabású filmeket. Sajnos nekem még nem volt szerencsém ilyen típusú filmekhez. Örültem, hogy a fesztiválon is vetítették a Fekete dália című filmjét, amit óriási élmény volt nagy vásznon újra látni. Operatőr szemmel nézve óriási apparátust éreztem mögötte, ami jól szolgálta a célt, hiszen gyönyörű lett a film, de szinte képenként lehetett volna számolni a milliókat, amibe ez került. Picit elszomorít az, hogy nekünk Magyarországon ehhez képest most milyen lehetőségeink vannak. Harminc-negyven évvel ezelőtt valószínűleg mindez kicsit másképp történt, amikor egy fiatal operatőr elvégezte a főiskolát és bekerült a filmgyárba vagy egy filmes közösségbe. Nem azon kellett gondolkodnia, hogy miből valósítja meg az elképzeléseit, hanem akár válogathatott is a forgatókönyvek közül, hogy azt csinálhassa, amit megtanult vagy amit szeret. Emiatt picit távolinak érzem magamtól azt a filmes világot, amiben Zsigmond Vilmos is dolgozhatott Amerikában.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói