Egylövetű

A GYILKOS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Szerelemprojektként indult Alexis „Matz” Nolent és Luc Jacamon képregényének feldolgozása, de az új Fincher-produkció a rendező leggyengébbje 2002 óta.

Már a főcím előrejelzi a potenciális gondokat. Gyors iramban pereg, glancolt felületek villannak fel, a nyitó stáblista véget ér, mielőtt rájönnénk, hogy egyáltalán bejátszották volna. Okunk sincs csodálkozni: a 2007 óta, eleinte Brad Pitt-tel tervezett A gyilkos a Netflix-istállóból jön, vagyis előre kiszámított tényezők alapján gyártott, hideg, lélektelen munka, semmi több, a streaming-csatorna évek óta tartó, szerzőiséget futószalag-tendenciára cserélő üzletpolitikájának újabb tétele.

Barnában ázó, valamint hideg kékben fürdő színei révén csupán pillanatokig hisszük, hogy az 1998-as francia képregény nagyjátékfilmes lenyomata vizuális eszközökkel diktálja tollba a névtelen címszereplő zűrzavaros identitását, de a csoda három napig, pontosabban 20-30 percig tart. Nehéz legyinteni rá, milyen amatőr hibát vét az elvileg vérprofi gyilkológép, miután hosszadalmasan narrálta szigorú törvényeit, így A gyilkos logikai hibákat is tartalmazó, koherensnek ritkán mondható darab. Ünnepelhető, hogy Fincher kezdetben hű saját védjegyéhez és egy figura ridegségét rendezői minimalizmusa eszközeként használja. Olybá tűnik, mozija visszakanyarodás a képekben, hangulatfoszlányokkal kommunikáló bérgyilkosfilmekhez, mint a Blast of Silence vagy A szamuráj, csakhogy A gyilkos rövid úton a műfajfilmek bejáratott kliséivel dobálózik.

Lélekőrlő monodráma helyett kiszámítható thrillerré fokozódik le Fincher kurrens dobása: A gyilkos címszereplője didaktikus belső monológokban összegzi filozófiáját („Ragaszkodj a tervhez. Sose improvizálj!”), így a tettek, netán a forgatókönyvíró iskolák ábrázoláson nyugvó technikája gyorsan zárójelbe kerülnek, a világtól elidegenedett, magányos antihős lélektana két lábon járó sablongyűjteménnyé válik. Nüanszok, gesztusokba rejtett tanulságos mozzanatok nélkül csupán egy rettenthetetlen akcióhőst, nem pedig egy ingatag pszichéjű, önmaga ellenségeként leszereplő jedermannt figyelünk, ennek következtében A gyilkos véletlenül sem intelligens, egzisztencialista húrokat pengető bűndráma – legutóbbi reprezentánsa vélhetően a Drive –, hanem generikus, felejthető ponyvákat („airport novel”) idéző ujjgyakorlat.

Onnantól, hogy a főszereplő hibázik, személyes üggyé alakul az őt és szeretteit fenyegető gonoszok megbüntetése, vagyis Fincher pillanatok alatt rááll a lélektaniságot mellőző, primitív bosszúakciók narratívájára. Michael Fassbender merev tekintetű ölőmestere így szájbarágósan, beállításokra írt fejezetről fejezetre haladva, szisztematikusan levadássza, elteszi láb alól vagy megfenyegeti az életére törőket, mintha a hasonló módszerrel dolgozó privátkopó, Mike Hammer olcsóbb változatát néznénk. Ráadásul az esendőség gondolata fel sem merül, A gyilkos címfigurája vadonatúj, gombnyomásra induló, fekete humorú Terminátorként követi saját belső parancsát – a kis halaktól nagykutyákig vezető rombolóhadjárata során ügyesen verekszik, sebészi precizitással oszt fejlövéseket, képtelenség izgulni érte. Izgalmasabb főalakot kapnánk, ha Fincher, pláne a Hetedik fertőjét papírra vető Andrew Kevin Walker morális szürkezónákba terelné a bérgyilkost. Vagy ha tényleg érzékeltetnék, mekkora nyomás feszíti szét lelkét, elméjét, hitvallását. Csakhogy a nyomatékos „metakiller” titulusához hűen nála romlottabb bűnözőkbe lő szöget, ereszt golyót, így A gyilkos felmenti a tetteit, véletlenül sem rágódik a gyilkosságok erkölcsi súlyán: John Doe messianisztikus küldetéstudata (Hetedik), Tyler Durden káosznarratívája (Harcosok Klubja), Mark Zuckerberg érzéketlensége (A közösségi háló), Amy Dunne manipulációja (Holtodiglan) viszolygáskeltők, a gyilkos azonban mentális skrupulusok nélkül cselekszik.

Igaz, Finchernek és társadaptőrének néha eszébe jut a voyeurizmussal, illetve a rendezői pályaképet meghatározó képbe zártság, láthatóság dilemmaköreivel foglalkozni (a béröldöklő az elpuskázott nyitófeladattal lelepleződhet, így magára vonhatja a figyelmet), de az örökké láthatatlanságról papoló gyilkoson sosem látni átlagember voltára, zavarodottságára reflektáló jeleket, így a transzparencia dicső témája is hamar megy a levesbe. Ezen kívül A gyilkos próbál még a vállalati kapitalizmus fogaskerekeként kattogó hősről szólni, ráadásul a Google és az Amazon emlegetésével, de a korporációs szálat újfent szétfoszlatja a címalak tévedhetetlensége. Sőt, egy még riasztóbb ok: A gyilkos drónfelvételeket beemelő, Getty Imagesről hozott videókkal sáfárkodó, ChatGPT-szkriptet követő üres thriller (lásd a direct-to-video-akciófilmek képi világát problémamentesen imitáló Tyler Rake 2-t), vagyis kapitalizmusbírálat helyett épp a gigabüdzséjű, algoritmusok szerint működő Netflix portfóliójának újabb darabja. Márkakész, sosem rendszerkritikus. Úgy vélnénk, Fincher kompromisszumképtelen szerzőként int majd be a rögzült szabályoknak, de inkább hajbókol a feljebbvalók előtt, a főnökséget leigázó gyilkoshős gyökeres ellenpontjaként.

Szikár hangvétele alig tart ki, a happy enddel záruló, főkaraktere lazaságát hirdető A gyilkos voltaképpen az ugyancsak ötlettelen forráseredeti hibáit ismétli. (Itt jegyezzük meg, hogy a Walter Hill-lel közösen írt, Triggerman című Matz-gengszterképregény jóval ízlésesebb.) Túlbonyolított, latin-amerikai paranoiathriller-dramaturgiából egysíkú akcióthrillert farag, de a barátnőjével enyelgő, gondtalanul vakációzó bérgyilkos jeleneteit megőrzi, így A gyilkos kezdeti jéghidegsége fokozatosan olvad, hogy a zárlatra napfényben ragyogó sikertörténetként csapja be a publikumot. Fincher a morálisan el nem ítélt, sőt, „cool” bálványként pásztázott Hőse révén erkölcstelen, csaknem káros iparosmunkát adott ki a kezéből, részben olyasmit, melyre a Pánikszoba óta nem akadt példa.

Szabó G. Ádám