Egy nap

SZILÁGYI ZSÓFIA FILMJE

Nagy öröm a filmnézők számára, ha egy ilyen halkszavú, de a mai magyar élettel teli filmet láthatnak igazán tehetséges alkotóktól.

Gyakran hallani alkotóktól és nézőktől egyaránt, hogy a kisrealista ábrázolás módszere unalmas, felszínes és elavult, mert csupán apróságokat képes megmutatni, az ilyen filmeknek nincs igénye és törekvése a nagyobb összefüggések felkutatására, társadalmi tabló megalkotására. A kisrealista történet kevés szereplőt mozgat, tehát csupán egyetlen családi kört vagy kisebb közösséget képes átfogni. Mivel korlátozott a helyszínek száma, nincsen meg az életnek az a panorámája, amely lenyűgözné a szemlélőt – a Moszkva tér, a Szezon, a Zsötem, a Bolse vita csupán az egyébként hétköznapi hősei szűkösnek mondható terepén mozog. Ezek a történetek valamiféle visszafogott filmes köznyelvvel vannak elmesélve, nincsen bennük meglepő hatáskeltő eszköz, stilizáció, elrajzoltság. Ugyanakkor fikciós alkotásokról van szó, amelyekben a leggyakrabban hivatásos színészek szerepelnek – ez különbözteti meg a kisrealista filmet a vele sokszálú rokonságban levő dokumentarista játékfilmtől.

Az Egy nap ebben a mezőnyben a dokumentarista szárnyon foglal helyet, hiszen valamennyi jelenete eredeti helyszínen játszódik, a kis terekhez igazodó szűk beállításokkal és olyan közelikkel, amelyek bizalmas távolságba hozzák a szereplőket. Közülük sok a gyerek, ami a rendezőtől és a stábtól nyilvánvaló módon különleges műhelymunkát igényelt: a gyerekeknek hozzá kellett szokniuk az idegenek jelenlétéhez. A filmben ennek megfelelően sok a rögtönzés és a véletlen, amire a film az egész stilisztikáját építi: a kamera a szereplőkkel együtt mozog a belső terekben, sok a keresetlen, nem elég éles, ellesett beállítás (fejek félig hátulról, mellékszereplőkkel készült csoportjelenetek, bevágások hétköznapi tárgyakról). A film dramaturgiájának középpontja egy észrevétlen, a helyén a maga természetességében álló, de a cselekmény időviszonyait mindig jelölő elektronikus óra. Ne gondoljuk azonban, hogy mindez valamiféle konyhai filozófiát ad ki a maga hétköznapi unalmaival, éppen ellenkezőleg: a film a legkisebb félrefogalmazást, beszélgetésbeli rutint és lényegtelennek tűnő motyogást is a szereplői élethelyzetének elmélyült megmutatására használja fel. Néhány példa. A férj szeretőjelöltje valami helykitöltő okoskodást mond azokról a gyékényekről, amelyeket az emberek az erkélyekre aggatnak – a feleség szórakozottan hallgatja, majd néhány jelenettel később mintha rájönne, hogy tényleg, valóban szörnyűek ezek a belátásgátlók. A feleség jól érzékelhetően néhány családi sztorit lead a munkatársának, aki amúgy férfimódra adogatja a tanácsait, amelyeket aztán a feleség (nem túl nagy meggyőződéssel, mert nincs meggyőződve ezek megalapozottságáról) felhasznál a férjével folytatott egyébként fáradt vitáiban.

A dokumentarista filmek a természetüknél fogva a leggyakrabban komorak, mert a bennük megjelenített társadalmi problémák arra késztetik az alkotókat, hogy a valóságot még a hétköznapi tapasztalatainkban megjelenő szintnél is szürkébbnek és kopottabbnak mutassák. Az Egy napban ehhez képest van valami kesernyés humor, ami a dolgok ismeretéből és a szereplők meg a helyzeteik megnyilvánulásaihoz való megbocsátásból eredhet. A nézőtéren emiatt gyakran volt érzékelhető valami olyasféle visszhang, ami a ráismerés, a „nálunk is így szokott lenni” érzéseiből adódhat. Újra példák: a főszereplőnő rájön, hogy egy idegen kocsit próbál meg kinyitni a kulcsaival – ezt a nézők cinkos nevetgéléssel nyugtázzák, hiszen „én is jártam már így”. A vízszerelőt kötelezően Sanyinak hívják, akit az anyós – ahogy a férj fogalmaz – „ráküld” a házaspárra, mert egészen egyszerűen nem tudja elviselni a csöpögő csapot; nos ez is ismerős.

Milyen képet fest az Egy nap a mai magyar társadalomról? Azért érdemes talán megkísérelni a választ erre a kérdésre, mert a filmben tulajdonképpen hangsúlytalanul, a maga természetességében történik minden, nincs szó átfogó társadalomkritikáról. Egyértelműen középosztályos közeget látunk, amelynek súlyos, de folytonosan kimondatlan problémái éppen ezért ütik szíven a nézőt: egy háromgyerekes, nem rosszul elengedett, értelmiségi munkát végző házaspár (a feleség olasztanár, a férj talán jogász) hatalmas nehézségek árán tud csak boldogulni fizetéstől fizetésig – vagy még úgy sem, hiszen a legkisebb váratlan kiadás is nehézséget okoz nekik, a kocsijukat alig tudják fenntartani, a boltban értékcsökkent árukat vesznek. A film nagy tanulsága az, hogy mindez beárnyékolja a nyugodtan jobb sorsra érdemesnek mondható család életét, mert a hétköznapi küzdelmek felőrlik az idegeiket. Érdekes módon a lecsúszástól való rettegésük a gyerekek nevelésében a legárulkodóbb: a balett-vívás-cselló különóra-őrület pontosan azt a menekülési utat mutatja, amelyen maguk is el-eltévednek – a rendező finoman ironikus viszonyát mutatja, hogy a cselekmény a legnagyobb gyerek utóbbi két magánóráját ugyanarra a délutánra teszi. A film különösen mélyen ábrázolja ugyanakkor azt az infantilitást, amellyel az amúgy értelmiségi szereplők mindegyike kezeli a kisebb és nagyobb problémáit.

Az Egy napot azért mondanám női filmnek, mert azt mutatja, hogy valamennyi pénzügyi, lélektani, gyermeknevelési, párkapcsolati stb. gond a feleség vállán nyugszik. És hát ezek az emberek az évben háromszázhatvanötször huszonnégy órát morzsolnak le így, ahogy a filmben szerepel. Nem tűnik úgy, hogy mindez bármiféle év-fordulóval jóra fordulna.

Szíjártó Imre

Egy nap – magyar film (2018).

Rendezte: Szilágyi Zsófia.
Forgatókönyv: Szilágyi Zsófia és Mán-Várhegyi Réka.
Operatőr: Domokos Balázs. Zene: Balogh Máté. Vágó: Szórád Máté. Producer: Pataki Ági és Kenesei Edina.

Szereplők: Szamosi Zsófia (Anna), Füredi Leó (Szabolcs), Barcza Ambrus (Simon), Varga-Blaskó Zorka (Sári), Gárdos Márk (Márkó), Láng Annamária (Gabi), Vándor Éva (Mari), Hajduk Károly (Csaba).

Gyártó: Partnersfilm. Forgalmazó: Vertigo Média. 99 perc