Egy házasság megrepedése

45 ÉV

A 45 év halk film, alig érzékelhető gesztusokból építkezik, pedig nagyon fontos dologról beszél, egy hosszú kapcsolat megingathatóságáról. Nincsenek benne dühkitörések, csak sokatmondó, apró gesztusok, a film mégis lebilincselő.

Olyan típusú film ez, ami csak első osztályú színészekkel kel életre, hisz valójában kamaradarab, azaz csak ritkán tűnnek fel mások is a vásznon, többnyire a két főszereplőt látjuk és halljuk – együtt vagy külön-külön −, így kapcsolatuk váratlanul támadt repedését is kizárólag általuk, külső reflexiók nélkül éljük át. A filmet egy tizenöt oldalas novella ihlette, a belőle készült, kerettörténettel feldúsított forgatókönyv sem lehetett sokkal hosszabb, hiszen ez egy olyan belső történet, amelyben alig van említésre méltó cselekmény, mert az, hogy a filmbéli feleség Kate reggelente kutyát sétáltat, hogy a házaspár vacsorázik, hogy Geoff, a férj elszív egy cigarettát a kertben, igazán nem nevezhető akciónak, de még a mozgalmasabbnak tűnő városi ügyintézések, s a mellékszereplőkkel való találkozások sem. A film lebilincselő ereje mégis ezekből a hétköznapi jelentéktelenségeknek az egymásra épüléséből fejlődik, s erő, vagy feszültség alatt most nem a thrillerek látványos, nagy érzelmi kilengéseit kell érteni, hanem azt a lélektani folyamatot, amire azt szoktuk mondani, hogy magánügy.

A filmet ugyanis „csupán” egy kordában nem tartható lelki állapot, a feleségben lassan, de masszívan dolgozó féltékenység viszi előre, ami ugyan a semmiből, vagyis abból a régmúltból táplálkozik, aminek ő nem volt a részese, hiszen az esemény, ami kizökkenti a párt harmonikusan működő kettősükből akkor történt, amikor még nem ismerték egymást. Ennek ellenére a zöld szemű virulensen munkál, s felszínre hozza az őt vajon jobban szerette-e, mint engem, vagy a mi lett volna ha, mardosó kételyeit. Hogy mindezzel szemben ott áll a kikezdhetetlen valóság, a nyilvánvalóan szeretetteljes szimbiózisban együtt eltöltött 45 év, nem számít, mert az ehhez hasonló helyzeteket nem a ráció bírálja el.

Csendességében mérhetetlenül gazdag filmről van szó, amelyben a folyamat stációit nem is a szavak, hanem azoknak a hétköznapi mozzanatoknak a finom elhangolódása közvetíti, amelyekkel fentebb példálóztunk. Ugyanis az önhergelő idegesség elhatalmasodása, vagy az intimitás fokozatos szétfoszlása pontosan lekövethető a napi kutyasétáltatás és a közös étkezések hangulatainak napról napra való felszívódásában.

Andrew Haigh angol rendező nagyon jól tudta, hogy ehhez a történethez két színészóriásra van szüksége. Geoff szerepére Tom Courtenay-t kérte fel, akire az idősebb nemzedék A hosszútávfutó magányossága (1962) című film főszereplőjeként emlékezhet. De persze, hol van már az az elszánt dühvel játszó vékony srác! Courtenay ma már 78 éves, számos jelentős színházi és filmsikerrel a háta mögött, több ízben megkapta a legjobb férfi alakítás díját, a legutóbbit az idei Berlinálén ezért a filmért. Courtenay hihetetlenül természetes jelenlétével tökéletes párja az épp csak rezdülésekkel operáló Charlotte Rampling-nek, aki kettejük közül a még főbb főszereplő, ugyanis a történetet az ő szemszögéből követjük végig.

Rampling (69 éves) óriási rendezőkkel dolgozott pályafutása során, pár éve Lars von Trier Melankóliájában játszotta az anya szerepét, jóval előtte pedig Francois Ozon Homok alatt és Uszoda című filmjeinek a főszerepeiben láthattuk. Ő is nagy díj-halmozó, a 2000-es évtized elején az Ozon-filmekért, ebben az évben pedig a 45 év-ért kapta meg a Berlinálén a legjobb színésznőnek járó elismerést.

A 42 éves Haigh szinte tacskónak számít mellettük, ez csupán a harmadik nagyjátékfilmje, ám a berlini, majd ezt követően a Colorado állambeli telluride-i és a torontói filmfesztiválokon aratott óriási siker valószínűleg a legjobbak közé emeli a nevét.

(A 45 év című filmet 2015. október 14-ig vetíti a szegedi Belvárosi Mozi.)

Ibos Éva