tiszatáj | 2018. május 2.

Egy furcsa pár

ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK
Nem közönségfilm, hanem kifejezetten ínyencfalat az Arcélek, útszélek című francia dokumentumfilm. Az fogja élvezni igazán, aki fogékony a művészetekre, aki fogékony, de azt hiszi, nem érti a kortársat, aki nem csak szereti a filmet, de azt is tudja, ki az a Godard… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK

Nem közönségfilm, hanem kifejezetten ínyencfalat az Arcélek, útszélek című francia dokumentumfilm. Az fogja élvezni igazán, aki fogékony a művészetekre, aki fogékony, de azt hiszi, nem érti a kortársat, aki nem csak szereti a filmet, de azt is tudja, ki az a Godard.

És persze az sem árt, ha tudja, hogy a film 88 (ma már 90) éves főszereplője, Agnès Varda nem akárki, hanem a Truffaut, Rohmer, Resnais nevével fémjelzett francia újhullám egyetlen női rendezője. Nem baj, ha a másik főszereplő, Varda filmbéli barangoló társa, a (két évvel ezelőtti forgatás idején) 33 éves J. R. ismeretlen a számunkra, film közben majd megszeretjük, a végére egyenesen becsüljük.

A művészként csak a monogramját használó J. R. (teljes neve Jean René) egyébként igen híres alkotó, egyszerre fotós és street artist, ugyanis hatalmas méretű fotográfiáit házak, különböző építmények (pl. kerítés) és ipari épületek falfelületeire tapétázza. Az akciói nem öncélúak és nem magamutogatóak, mindegyik fotósorozata mögött konkrét és személyes emberi sorsok, történetek húzódnak, ugyanis, mielőtt fényképezni kezdene, kutat és tájékozódik, s nem mellesleg ismerkedik, beszélget a modelljeivel.

És ez már a film, mert ők ketten, a két neves alkotó megkeresi egymást, s egy közös projektbe kezdenek. Varda beül J.R. automata fotóstúdiót rejtő mikrobuszába, és elindulnak a francia falvak felé (a film eredeti címe Visages villages). Nem vaktában, hanem egy-egy régi civil ismerősük, vagy személyes emlékeket őrző apró falvacskák, netán egy kiürült bányásztelep felé. És akkor ott – egy régi fényképtől indíttatva – a házak falára kerülnek gigantikus méretben a hajdani bányászok és a néni, aki utolsó mohikánként még lakja a házát. Közben beszélgetnek az összegyűlő, bámészkodó emberekkel, ki-ki elmondja saját, vagy bányászcsaládja történetét, s amikor elkészül a mű, könnyes szemmel szemlélgetik elődeik emlékművét.

Hasonló jelenetek játszódnak le a 800 hektárt egyedül művelő gazdával (az ő egészalakos fotója a pajtája gyönyörű deszkafalára simul majd), a kávéházi felszolgálónővel, később egy nagy, sósavat előállító gyártelepen, ahol az egymást váltó műszakok csoportképet állnak. Elmegyünk a tengerhez is, ahová egy már rég elhunyt, szép, fiatal fiú emléke húzza a rendezőnőt (a fiú felnagyított fotó-reprója egy hatalmas, parti betontömbre kerül, ahonnan másnap lemossa a dagály), és Le Havre bámulatos, óriási kikötőjébe is, ahol a dokkmunkások feleségei kapják a főszerepet, és persze a konténereket beborító portréképeket.

Nem pontos ez a leltár, csupán kiragadott példák. S ha eddig annak tűnt volna, a film nem egy fáradhatatlan road movie, hanem szünetekkel megszakított, kényelmes csillagtúra, melyet követve mi, nézők két érzékeny ember beszélgetéseit hallgatjuk a pauza óráiban Párizsban, a cél felé haladva a kocsiban, vagy a tetthelyen a műveket készítve.

A világért se tessék fennkölt dialógusokra gondolni, itt nem a világhírű filmrendező és a sikeres fotós szofisztikált találkozásáról van szó, hanem két, papírforma szerint össze nem illő, a művészetről mégis hasonlóan gondolkozó művész egymás, illetve emberek iránti kíváncsiságáról. Az külön ajándék, ahogyan a film folyamán szép lassan elmélyül barátságuk. Megható J.R. hol csibészes, hol szeretetteli tisztelete és figyelme, s elbűvölő a filmtörténeti legenda, Agnès Varda manírmentes jelenléte.

Dokumentumfilmből 90 perc általában sok, itt azonban egy pillanatra sem unatkozunk. Kezdjük érteni a (jó) kortárs művészet reflexív gondolatiságát, nevezetesen azt, hogy a mai alkotóművészet tárgya mi vagyunk. Hogy a személyünk vagy az életünk semmivel sem érdektelenebb a művészi figyelemre, mint a múlt jelenetei és jelenségei, de nekünk már nem állna jól a klasszikus modor, hiszen életünk minden morzsája ellentmond annak.

Ja, és Godard! A film vége felé elindulunk a régi baráthoz és kollégához, de róla nem születik fotó. Ha eddig nem tudtuk volna, ki ő, most sem fogjuk megtudni, illetve valamit Vardától mégis. De olyan rendhagyó módon, amit vétek lenne lelőni.

Ibos Éva

Arcélek, útszélek (Visages villages / Faces Places)
francia dokumentumfilm, 89 perc, 2017

Rendezte: Agnès Varda, J. R.

 
 
 

 
 
 
 
 
 
 

Kapcsolódó írásunk: