Tiszatájonline | 2023. február 19.

Egy a hangja

R. M. N. (2022)

SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA
Cristian Mungiut nem kell bemutatni a magyar nézőknek, érdemes azonban felvillantani, hogy a román „noul val”, az új hullám első nemzedékébe kik tartoznak.

Nae Caranfil 1960-as születési dátumával az idősebbeket képviseli, Thomas Ciulei öt évvel fiatalabb nála, Cristi Puiu a társaival együtt a 90-es évek elején kezdte a pályáját, Radu Muntean már a mi Simó-osztályunk tagjaival egyidős, azaz 1971-ben született, ahogy Cătălin Mitulescu vagy Tudor Giurgiu. Mungiu mellett a legismertebb talán Corneliu Porumboiu, akit bizonyos cikkekben ma már a román film veteránjának neveznek. Felsoroltak munkáinak stilisztikai sajátosságairól az R. M. N. kapcsán beszélünk, egyelőre a román új hullám alkotóinak további három, külsődlegesnek tetsző, de nem lényegtelen sajátosságát említsük meg: közülük többen külföldön jártak egyetemre; néhányan nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként és operatőrként is kipróbálták magukat, mint például Alexandru Solomon, vagy éppen Mungiu, aki a most tárgyalt filmben rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is működött; több érdekességnél továbbá, hogy az említett alkotók dokumentumfilmeket is készítenek.

Az R. M. N. képsorait is meghatározza a dokumentarista felfogás, azt mondhatnánk, hogy a film a dokumentarista játékfilm eszközeit használja, miközben bizonyos részeiben és zárásában eljut a látomásos ábrázolásmódhoz. Érdemes sorravenni a játékfilm valóságközeli változatának elemeit. Említsük az eredeti helyszínt: a film több erdélyi falu utcáiból és látképeiből van összerakva, közülük többet a kamera jól azonosítható módon megmutat. Ezzel a megoldással kapja meg a film azt a közvetlenséget, a beavatkozásmentes ábrázolásnak azt az érzetét, amely több újhullámos alkotásra jellemző. Az eredeti helyszín dolga egyébként nemcsak a külső felvételekre érvényes, hanem a belső terekre is, hiszen az alkotók itt semmit nem építettek, semmihez hozzá nem raktak – a falusi templom a maga valójában jelenik meg, ahogy a szobabelsők vagy a családi vacsorák színhelyi is.

A dokumentarista játékfilmek programszerűen alkalmaznak úgynevezett natúrszereplőket, azaz olyan színészeket, akiknek nincsen képzettségük, nem hivatásosak. Az R. M. N. a színészválasztást és –mozgatást nagyon különlegesen oldja meg, hiszen egyrészt vannak benne hivatásos színészek, mint Csilla szerepében Judith State, illetve Matthiasként Marin Grigore – ők azonban nagyon eszköztelenül játszanak, azaz Mungiu szinte natúrszereplőként használja őket. Ennek egyik összetevője az, hogy a filmben kevés a közelkép, tehát a szereplők tágasabb képkivágatban mutatkoznak meg, gyakori az is, hogy a beszélő arcát nem látjuk. Csilla és Matthias szerepe egyébként messze a legjelentősebb, noha például Marin Gigore alig szólal meg a szerepének megfelelően – német származású erdélyi vadembert alakít, aki verekedni vagy lövöldözni talán jobban szeret és tud, mint beszélni. A többi szereplő tulajdonképpen csak csoportozatban lép fel, ez akkor is igaz, ha közülük néhányan ugyanakkor egyénített figura (ilyen a sütőüzem tulajdonosnője, a helyi pap vagy a két főszereplő néhány családtagja – de sok, egyébként többször megszólaló szereplőnek alig látjuk az arcát, ilyen a három vendégmunkás vagy a polgármester).

A távoli beállításokat illetve a beszéd és a kép egymástól való eltávolítását a film fő elbeszélőeszközként használja. Ezeknek talán az a szerepük, hogy a nézőt távoli megfigyelővé tegyék, olyan tanúvá, aki ugyanakkor nem képes közel kerülni a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóihoz. Ennek a megoldásnak a legmeglepőbb és a leginkább sikerült példája az a falugyűlés, amelyet a kamera egyetlen beállításból vesz fel, azaz nem közelít rá a megszólalókra, nem mozog a teremben. A gyűlésen így több olyan szereplő van, aki többször és hosszadalmasan beszél, de az arcát alig lehet kivenni. A film ezzel a megoldással tulajdonképpen meg is menti a saját szereplőit attól, hogy helyenként nyugodtan szörnyűnek mondható nézeteikkel együtt jelenjenek meg a képernyőn.

És ezzel a látszólag a forma körébe tartozó filmnyelvi eszközzel megérkeztünk azokhoz az eseményekhez, amelyeket a film feldolgoz, illetve talán megsejthetünk valamit a film világképével kapcsolatban. Közhelyesen és rendkívül pontatlanul azt szokták mondani a hasonló filmekre, hogy „megtörtént eseményeket” dolgoznak fel: a filmnek talán sok reménybeli nézője emlékszik azokra az újságcikkekre néhány évvel korábbról, amelyek néhány külföldi vendégmunkás soráról szóltak – az egyik romániai faluban nagy riadalmat keltett néhány, talán bangladeshi pék megjelenése. Kétségtelen, a film középpontjában ennek a három vendégmunkásnak a története áll, de Mungiu képes arra, hogy az egyébként alig beszélő pékek köré társadalmi panorámát rajzoljon. Az eredmény egyszerre elkeserítő és ismerős: a falu lakóinak gondolkodását az idegenellenesség határozza meg, amelyet összekötnek az EU kritikájával. Mindez azért különösen fájdalmas, mert a falu lakói évszázadok óta többkultúrájú és soknyelvű közegben léteznek: Matthias németül beszél az apjával, románul Csillával, aki rokonaival és ismerőseivel a románt használja. A film ilyen módon tulajdonképpen háromnyelvű, amihez még hozzájön egy vendég természetvédő franciája, illetve az angol, mert a távolról felfogadott pékekkel angolul próbálnak beszélni, már aki szóbaáll velük (a plébános például nem). Az események, illetve a pékek körüli botrány ugyanakkor egy olyan faluban történik, amelynek lakói közül nagyon sokan külföldön keresik a kenyerüket, ez többször is szóbakerül a beszélgetésekben.

A címben Ady Endre versét idéztük meg: a film alapján úgy tűnik, hogy a Dunának és az Oltnak csak akkor egy a hangja, ha a románul, magyarul és németül beszélők valakik ellen, náluknál még becsapottabbak ellen készülnek összefogni.

Szíjártó Imre


 

R. M. N., román-francia film, 2022

Szereplők: Judith State (Csilla), Marin Grigore (Matthias)

Forgatókönyv és producer: Cristian Mungiu, operatőr: Tudor Vladimir Panduru, vágó: Mircea Olteanu

Rendezte: Cristian Mungiu