Dalban bukom el

ANNETTE

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Sérülékeny férfiegóról temérdek kortárs mű regél, ráadásul nem egy teszi ezt igazán briliánsan, de a közel egy dekádos szünet után újra forgató Leos Carax hibridje megkapó egyediséggel és lenyűgöző audiovizuális stílussal ruházza fel a témát.

Közel 40 év alatt pusztán 6 filmmel rukkolt elő a cinema du look-irányzatban debütáló, Besson és Jean-Jacques Beineix pályatársaként induló rendező – míg az Egy fiú és egy lány, a Rossz vér, A Pont-Neuf szerelmesei, valamint az extremitásokba hajló Pola X sajátos ívású szerelmi történetekként égtek retinába, addig a jóval eposzibb, plusz tabudöntögető Holy Motors korlátokat nem ismerő óda a celluloidművészethez. Tézis és antitézis után szintézis következik, ez pedig kivételesen nincs másképp a szabályokat bátran felrúgó enfant terrible-nél sem: a cannes-i nyitófilmként provokáló Annette ugyanolyan intim, mint amennyire grandiózus.

Himnuszokat költhetnénk vagy tanulmányt írhatnánk róla musicalként, de legnagyobb erénye pont tartalom és forma csodálatos nászában leledzik: rögtön a Sparks pop rockjával fűszerezett, egyetlen beállításos, a So May We Starttal erősített nyitány fejbe kólint bennünket, ráadásul egy leblendével takart férfihang félreérthetetlenül közli, a földkerekség legnagyobb show-ját fogjuk látni, duruzsolni, köhécselni pusztán fejben ildomos. És nem is csalódunk: nemcsak, hogy az Annette valóra váltja e nagy ívű törekvését epikus 140 perce során, a nézőnek is kulcsot ad a mű befogadásához – ha oda sem figyelünk az intelemre, túláradó, öncélú bravúrkísérletet látunk benne, viszont amennyiben fejben tartjuk az üzenetet, érzékeket babonázó, párszor csaknem a mozgókép lehetőségeit abszolút kiaknázó remekművel találjuk szemben magunkat. Direkt megosztóra hangolt film: célszerűbb sodródni az árjával, hidegen úgy sem hagy.

Sőt, pláne felesleges ún. modorosságokról beszélni, ha a stilizált, nagyított cselekmény legalább 30 percen belül értésünkre adja, valójában a párkapcsolati, illetve a családi melodrámák egyébként hamar kitapintható metszetében járunk. Hivalkodó díszletek, felforgató performatív gesztusok, valamint csarnokként felhúzott oszlopok között átszűrődő szórt fények atmoszferikus ellenpontjából rájövünk: centrális karaktereink, vagyis a stand-up komikus, Henry McHenry és a világhírű szoprán, Ann Desfranoux románca kezdettől fogva működésképtelen. Ugyan látszólag galambpárként enyelegnek és dúl a lamúr, Carax röntgenszemmel bök rá a kínzó ellentmondásra, vagyis az Annette egy diszfunkcionális, lassan, de biztosan zátonyra futó viszony krónikája, mely a zenés eposzok csaknem ostobára redukált, mézes-mázos kelléktárával vezet félre minket, hogy jóval gyötrőbb, virtigli szerzői moziba illő drámával kecsegtessen. Szomorú, netán önfeledt pillantásokkal, gyéren világított, majd szabadságot árasztó motorozás kontasztjával ad hírt a legfontosabbról Carax és e rangban feltétlenül remekmű az Annette, ugyanakkor tudatosan didaktikusra vett, belső viharaikról cizellált körmondatokban beszélő szereplőivel a musicalek gejlségéről sem mond le. Henry és Ann, valamint ismerőseik, például az introvertált karmester a Jacques Demy jegyezte Cherbourgi esernyők után szabadon dalban kürtölik világgá keserűségüket és vidámságukat, ezen kívül a direktor van olyan intelligens, hogy a karakterek idővel mind zűrösebb kapcsolatát dalok és élőbeszédszerűen kimondott szentenciák, esetleg deklamáló kijelentések hullámvasútjaként öntse formába.

Merthogy az Annette főtémái patakként csörgedezve járnak át bennünket: keresetlen gondolatokat oszt meg például művészi és privát egó összeférhetetlenségéről, vagyis Henry azért lényegül Don Rickles/ Chris Rock-mérvű insult comedianné, mert valójában önmagával elégedetlen. Ostorozása folytán haragban áll a világgal, de mocskos szájú, odamondogató, közönsége ideig próbára tevő, kritikai élű előadóművészként csak ideig-óráig képes leplezni indulatait – nem szólva arról, hogy a szavakat, kellékeket, hangot és képet fuzionáló előadásokban Carax a néző nyitott vagy elutasító magatartására is rákérdez. Ilyen rangban az Annette nemcsak vállaltan kikacsintó mű, hanem kényelmetlen tanulmány a gyilkos féltékenységről: Henry zokon veszi Ann jóval csendesebb, mégis kolosszálisabb auteur-sikerét, így házasságuk lejtmenetbe kerül és a direktor újfent pellengérre állítja a művészetet. Személyes/ mikro és esztétikai/ makro-síkon is boncolgatja, hogyan teljesít ki vagy pusztít el bennünket a lelkünkben pulzáló Művészet, ez hogyan közelít vagy lök el valakit a társától, röviden, miképp formálja az egónkat. Adam Driver és Marion Cotillard remekelnek, bár kétségtelen, az Annette-et inkább az előbbi dominálja: a Házassági történet sötétebb ecsetvonásokkal festett újrájában a kurrens Driver-figura toxikus maszkulinitástól fertőzött, lehengerlőnek és sokrétűnek látszó, valójában érzelmileg korlátolt antihímként okozza saját bukását, így amennyire az Annette fejet hajt a Kaliforniai álom keserédes pompája előtt, úgy navigál félelem nélkül a Brady Corbet-féle Vox Lux identitáskrízissel terhelt posztmodern labirintusában.

Kiváló zenékkel támogatott, cselekményt erodáló pillanatokat kapunk a nyakunkba a „Why Did You Become a Comedian?”-től a He Is a Murderer! című szerzeményig, de örökké a tartalom szolgálatában – az Annette idővel halálba, nőkórussal színesített #MeToo-allegóriába forduló, sőt, gyermeknevelést kizsákmányolásként definiáló sztár-és személyi kultuszba merülő egoturizmusa a legsötétebb musicalek zöngéit hozza felszínre. Szándékosan gyermeteg, primitív, csaknem hollywoodi stúdióaranykort (lásd a Csillag születik ’50-es évekbeli átiratát) idéző épített díszletei ugyancsak ezt húzzák alá, nem szólva a címszereplőről, vagyis Henry és Ann marionettbábuként világra jövő lányáról. Carax nem is hagyja ki a ziccert, önálló életre kelő fa-testként vizionálja a babából karakán, hús-vér gyermekké növekvő figurát: az Annette egyrészt a sötét tündérmesékbe illően metafizikaivá emelt, ártó szellemként visszajáró Ann karakterén, valamint a kislány öntudatra ébredésén keresztül világít rá Henry erőszakba, idegenségérzetbe fulladó ragályos önhittségére. Szintén erre reflektál egy tragédiához vezető, ugyancsak műanyag érzetet keltő, cserében pszichológiailag belénk maró yacht-jelenet vagy az Annette gigászi zenedebütjét egyetlen rövid, sorsfordító vallomással felülíró, a kislány beszédhangját addig mellőző szuperkoncert: Carax férfimelodrámája szinte rise and fall-gengszterfilmekre rímelően vázolja fel az önmaga ellen dolgozó Henry hanyatlásgörbéjét.

Paparazzi-szegmensektől (videomontázs és rikítóan piros feliratok karikírozzák a magánszférát gyakran sértő, a YouTube-ról garmadával ömlő TMZ-videókat) műfaji játékokon (sok minden akad zenés nosztalgiától értelemszerű kölyökfilmen át noirig, hovatovább, börtöndrámáig) át a virtuóz vágástechnikáig nyilvánvaló: Leos Carax továbbra is ugyanaz a polgárpukkasztó szerző, akit az asszociatív Egy fiú és egy lány, vagyis 1984 óta ismerünk. Noha határsértései legtöbbször irritáló önelégültségnek hatnak (mintha Henry-vel kissé önmaga elé tartana görbe tükröt), az Annette-ből egyszerre világlik ki moziszeretete és emberismerete. Operai rockmusicalje a Bob Fosse-futamok (Mindhalálig zene), valamint a Bo Burnham dirigálta Inside örököseként az ember legkegyetlenebb ösztöneit helyezi centrumba – hogy végül a Marvel-látványosságok egyre laposabb, bevételhajhászóbb végefőcím utáni jeleneteit zárójelbe rakva újra összeboronálja a kamera felé sétáló színészeket és apró metagesztussal lezárja a lelkünk éjfeketségébe kalauzoló mutatványt.

Szabó G. Ádám