Családi kiadás

AZT MONDTA

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Paradigmaváltó oknyomozó könyvet celluloidra vinni hálás feladat, amennyiben jó adaptőrkezekbe kerül és hálátlan, amikor a készítők láthatóan nem bánnak jól a forráseredetivel. A Jodi Kantor és Megan Twohey írta Weinstein-leleplezés moziemlékműve egy ideig elég ügyesen keveri a lapokat ahhoz, hogy úgy higgyük, képes lesz magával ragadni.

Revizionista vagy tradicionális hőstörténetekben is elhangzik néha a krédó, miszerint a főalakok azért ontják vérüket egy igaz ügyért, hogy mások élhessenek. Ugyanez a vezértétel sarkallta detektívmunkára a The New York Times két oknyomozó zsurnalisztáját: mind a 2019-es, munkájuk egészét részletesen dokumentáló írásmű és a német Maria Schrader (A másik út című minisorozat) dirigálta feldolgozás is kőbe vési a szentenciát. Kantor és Twohey ugyanis legalább akkora, ha nem nagyobb hősök, mint egy mentős vagy egy tűzoltó a köznép szemében. Egyrészt valóban közszolgálati feladatot láttak el Harvey Weinstein nemi erőszakpassziójának publikálásával, másrészt 2017. október 5., csütörtök óta törvénymódosítások garmada is hozzájárult a #MeToo-mozgalom erősödéshez és egy percig se higgyük, mindez csak feministákba öntött lelket – nekiveselkedésük elnyomásellenes beütésére nincstelen, mentálisan sérült, homoszexuális, színesbőrű kellő nyitottsággal és léttapasztalattal ugyanúgy ráismer.

Ilyen fénytörésben úgy vélnénk, az Azt mondta moziátiratként is hasonlóan revelatív, formabontó újságíródrámává duzzad Az elnök emberei Woodward–Bernstein-kooperációján és a Spotlight egyházi pedofilbotrányán túl, de toronymagas elvárásainkat pusztán részben teljesíti. Jó tanulóként skandál, ától cettig felmondja a lecke kötelező információit, olykor némi személyes megjegyzést is fűzve az ismert tényekhez, de e szubjektív, vizsgálódó perspektíva érezhetően kisebbségbe szorul a kissé papírízű, önismétlő felvetésekhez képest. Nyilvánvalóan problémás volna a riportkönyv e-mailekből, telefonüzenetekből is összetevődő oldalait szárazan, dinamizmus nélkül 120 percre duzzasztani és Schrader filmje derekasan igyekszik meggyőzni nézőit az anyag filmszerűségéről. Írországi nyitány (az eredeti ismerői tudják, a Weinstein által a zöld szigeten bántalmazott asszisztens, Laura Madden háttérsztorijaként), flashbackek, villanásnyi folyosóinzertek, utalva egy másik áldozatként retinájába érő helyszíntraumára, valamint jó pár andalító, giccsbe hajló família-pillanatkép a gyalázott nők és a Kantor–Twohey-páros kislányairól, fiairól, hogy biztosan érezzük, az Azt mondta riportermunkája a jövő generációjának társadalmi érzékenységű óvását tűzi ki célul. Olyannyira, hogy a karakterek didaktikusan közlik, nem szeretnék, ha a következő nemzedék számára elfogadható volna a verbális és a szexuális abúzus bármilyen formája – vagyis Schrader adaptációja fokoz, magyarázatokat ékel oda, ahol a szituációk és a vizualitás megvilágosító, gondolatébresztő ereje is beszélhetne, de az Azt mondta zömmel a tételmondatok sorjázásában hisz, így kevésbé bízik az összefüggések publikumra bízott átlátásában, ekképpen újszerű újságírókrimi sem válhat belőle.

Jóllehet, hallunk velencei hotelerőszakról, a zaklatásról még a férjének sem beszámoló, rettegő áldozatról, mi több, az Azt mondta Weinstein dekádokon átnyúló titoktartási szerződéseit, lefizetéseit sem hallgatja el és még a könyv, illetve az újságcikk (társdarabja a Ronan Farrow-féle The New Yorker-beszámoló, majd irodalmi továbbvitel) legsúlyosabb állításait sem lúgozza ki, de hiába. Csak illusztrál a lendületesen vezetett cselekmény, viszont alig elemez, így a görcsösen filmszerűvé-tempósabbá avatott moziverzió jobbára beszélő fejes, mobilokra, számítógépképernyőkre, irodákra fókuszáló, az újságírószakma szerkesztőkliséit lajstromozó tévédoku benyomását kelti. A Netflix hasonló produkciói (Abducted in Plain Sight, LA 92) is jóval drámaibbak, ritmikusabbak nála, holott az Azt mondta fél-független presztízsmoziként jobban kihasználhatná a médium adottságait, mégis csak egy korrekt szakdolgozat írására futja energiáiból. Erényei igazából ugyanabból fakadnak, mint a hátrányai, jelesül a valóban sokkoló pillanatok kivétel nélkül Kantor és Twohey pénzt, erős lelket, szaktudást latba vető munkájának eredményei, tehát eleve a 2019-es műből származó lelemények.

Önálló újságírófilmként viszont az Azt mondta többször hibákat vét. Londonba, Olaszországba kalauzol, de távolságérzet („geography”) híján, nagy lótás-futás közepette is zártnak érezzük az áldozatokra és riporterekre záródó, fehér privilégiumban hívő férfiak patriarchális elnyomógépezetét vagy a The New York Times liberális szerkesztőségét. Ez viszont még semmi a helyenként bántón feltörő giccshez képest. Kantor zokogva értesíti kollégáit az egyik celebtanú névvel vállalt részvételéről („Ashley igent mondott!”), a mellrákműtét előtt álló Laura Madden karakán édesanyaként küldi pokolba telefonon behízelgő hölgyismerősét. De az Azt mondta nem rest Hallmark-esztétikájú családi melodrámává zülleni, mikor a bántalmazott nők mellé rendre odabiggyeszti a férje, újszülöttje, kislánya mellett ténykedő, őket direkt nőjogi lózungok kimondására ösztönző Kantorék intim famíliapillanatait. Az Azt mondta ilyenkor végképp belefullad az öntömjénező didaxisba, nem beszélve az önmagukat játszó Ashley Judd vagy Gwyneth Paltrow cameóiról, melyek révén a periférián rekedtekről szónokoló film valójában a hollywoodi szisztéma rendszerszintű képmutatásával, vagyis azzal rokonszenvez, amelyet a könyveredeti olyan bátran, az Amerikai Álom inverzeként félresöpört. Így Trump „pussygate”-je, Weinstein felháborodott mártírkodása legfeljebb széljegyzetek egy jóval összetettebb szemszöget és független filmes attitűdöt (pláne, hogy a bűnös, Miramax-tulajdonos pénzember állt a szex, hazugság, videó és a Ponyvaregény felfuttatása mögött) kívánó szociális problémadarabban. Regélhetne például az Oscar-ceremóniát is többször zsebre vágó Harvey Weinsteinről (lásd a Szerelmes Shakespeare-t, valamint a Paltrow aranyszobrát később színésznőaspiránsok becserkészésére használó gigaproducert), rajta keresztül pedig a toxikus maszkulinitásról, de inába száll a bátorsága és pontosan olyan kliséket tologat, amelyekkel épp a férficentrikus, populista, kivételező rendezvény döntőbíróit sikerül lekenyerezni.

Ellenpontként az 1988-as A vádlottak javallható, feminista karakterdrámaként, feszültségmoziként ugyanolyan remekül üzemel – az Azt mondta csupán bátortalanul kölcsönöz Az elnök emberei nyomasztóan paranoid légköréből, mindenkit bekebelező mumusként ábrázolja a tagbaszakadt, dörgő hangú, ám profilból sosem ábrázolt független producert, hogy aztán véletlenül se merjen újabb következtetéseket levonni a 2017-es újságcikk utóéletéről, nevezetesen a könyvben részletezett Brett Kavanaugh-bíróskandallumról. Inkább egy rendkívül hatásvadász kattintás-leblende-záróképet választ és hirtelen be is fejezi saját, érdemtelenül bő lére eresztett történetét ötlettelenségének találó szimbólumaként.

Szabó G. Ádám