Cowboyok a levegőben

Ugyan nívójáról megoszlanak a vélemények, a néhai Tony Scott vadászrepülős blockbusterének korszakalkotó hatása tagadhatatlan – zokszó nélküli propagandafilm (ld. a mozik elé helyezett, fiatalokat a légierőhöz csábító toborzóhelyiségeket), a Reagan-ciklus felsőbbrendűségének lenyomata, bátran odailleszthető a Kommandó izomkultusza és a drogháború-parafrázis, egyben Music Television-promóció Miami Vice mellé. Kérdés, ezen felül mi újat tud nyújtani a háború üdvözítésével gyakran vádolt, látens homoerotikával gúnyolt ’86-os kasszasiker folytatása egy szuperhős-szinergiák, streamingplatformok, illetve a kisebbségek iránti érzékenyítést hirdető új világban.

Mintha Joseph Kosinski tudatosan rá is játszana erre: a Top Gun: Maverick uszkve első 20 percre szinte az első részt próbálja elhelyezni a 21. században, hovatovább, az utolsó mozisztárként definiált Tom Cruise furcsa módon sérthetetlen sztárimágójára világít rá. Nyakra-főre érik egymást a világ átformálódásáról szóló, netán a veteránok gyökértelenségéről tudósító, jószerivel a háborús mozik Vad bandájaként leírható mondatok – a második részben összemosódik az alapmű, illetve a felütést hátán cipelő, folyton vigyorgó gigasztár öröksége (innen az új szakkifejezés: legacyquel), rendre arról hallunk, hogy akárcsak az első rész, úgy Pete „Maverick” Mitchell százados útját sem állhatja semmi. Félreérthetetlen kinyilatkoztatása az amerikai kapitalista ideológia egyik alapkövét jelentő individualizmusnak, vagyis a sztárkultusznak, illetve a 7. felvonásra váró Mission: Impossible-franchise óta amerikai Jackie Chanként kezét-lábát törő Cruise vonzerejének.

Tom Cruise elpusztíthatatlan: hiába vágja a fejéhez a régivágású admirális, hogy a fajtája pusztulásra ítéltetett, a túlpörgő-energikus hős kabátujjában mindig ott lapul egy kisfiús mosoly vagy egy Mach 10-sebességre kapcsoló vadászgép – a Top Gun: Maverick ilyen rangban egy temetőinek gondolt relikvia életképességének mozimetaforája. Persze, némi különbség azért így is látható. Míg az első rész ódivatúan, neokonzervatív felfogásban állt ki az ’50-es évek lamúrideológiája, hősábrázolása mellett, vagyis egyfajta Az üldözők-átirat volt John Ford és Wayne legszebb hagyományait idézve, addig Joseph Kosinski második része apró kritikának veti alá főhősét, így a Maverick immár a Wayne szerepét árnyaló Cowboyok modern továbbvitele. Csakúgy, mint a ’72-es revizionista western marhaterelője, Tom Cruise múltban rekedt vadászpilótája is fiatalok útját egyengeti – de a Rydell-westernben a Herceg halálos lövést kapott és az új generáció pattant nyeregbe. A Top Gun: Maverick viszont már régi és új összekapcsolódásáról, mi több, a negyedik Mission: Impossible óta zászlóra tűzött csapatdinamika fontosságáról zeng ódákat.

Rendezőnk ugyancsak rátapintott, hogyan érdemes 2022-be ültetni a sztorit (pláne, hogy a forgatás még 2018-ban indult, de a repülős közelharcok felvétele, illetve a COVID miatt sokat csúszott a bemutató) – a TRON: Örökség modorában szintén fejet hajt a régi idők előtt, ugyanakkor bátran meri járni a saját ösvényét. Probléma nélkül átemeli Harold Faltermeyer főtémáját, halljuk a Danger Zone-t, bevillan a Top Gun-iskolát fényező nyitóinzert, majd hirtelen Maverick otthontalanságát közvetítik a beállítások, azaz a legyőzhetetlenséget, gondtalanságot hirdető első rész gerince továbbra sem sérült, de ezúttal a 2000-es évekbeli folytatások kissé borongósabb tónusát, elmélyültebb hangvételét is a nyakunkba kapjuk. Jóllehet, a torokrákban szenvedő, betegségét a cselekménybe ágyazó Val Kilmer játszotta Iceman rendkívül megható jelenete tökéletes hattyúdalként adja magát (vö: A mesterlövész, ugyancsak John Wayne-nel), a Top Gun: Maverick vitathatatlan – és roppant amerikai – fegyverténye, hogy akárcsak Maverick, a legnagyobb zűrben sem áll le keseregni. Felgyűri az ingujját és tör előre: üzenete pláne nagyot szól, amikor a cselekmény a főhős több mint 30 éve halott társa fiát hozza be a képbe, ellenségeskedést szít közöttük, majd szimbolikus apa-fiú, mester-tanítvány-párosként búcsúztatja őket, tehát a második rész, néha Az utolsó Jedik stíljében, „a papa mozija” és az új nemzedék egymásra találásán kívül a múlt traumájának feldolgozása mellett is hitelesen, őszintén érvel.

Pici fájdalom, hogy aki eddig tradicionális macsómoziként joggal temette a Top Gunt, a folytatásban sem mondhat le a férfipátoszról: Maverick az amerikai zászló előtt képzi újoncait, vadászgépek repülnek a hősi temetésen, szalutálnak a katonák, illetve az ifjabb Goose és az öreg, néhányszor lepapázott, de máig remek kondiban lévő Maverick enyhén homoerotikus összeborulása jenki értékeket közvetít. Kosinskitól persze nem idegen a tematika, 5 éves tűzoltó-emlékműve, A bátrak ugyancsak rátermett férfiakról, őket hazaváró nőkről írt romantikus költemény – a Top Gun: Maverickben a címszereplő régi szerelme, Penny hiába üzemeltet egyedülálló anyaként pilótakocsmát és neveli karakán kamaszlányát, végül csak az F-18-asba ülő, csillogó mosolyú harcosszerelmét passzívan szemlélő oldalborda klisészerepe jut neki, a ’80-as évekbeli Jerry Bruckheimer/ Don Simpson-ideológia tér vissza teljes fegyverzetben.

Goose fia, azaz Bradley/Rooster egyszerre az apja, illetve az unortodox Pete Mitchell fiatalabb kiadásban, ahogy a flegma Hangman is az arrogáns Kazansky/Iceman utódja. Progresszív típusalakként csak Natasha/Phoenix jelenik meg, maszkulin katonaként (ráadásul egy ügyetlen, de a kellő pillanatban profi férfitárs oldalán) reflektálva a feminizmus áttörésére. Újfent világos a tanulság. Ismétli magát a történelem, ahogy 1986-ban, úgy 2022-ben is adottak a fiatal generáció határsértései, lázadásai és lazasága, Maverick egykori önmaga és társai régi tévelygéseit kényszerül újraélni – ennek részben bizonyítéka, másfelől viszont finom zárójelbe helyezése az első rész kultikussá duzzadt (valószínűleg a Baywatch-ot szintén ihlető), barna napfényben zajló, félmeztelen, modellalkatú hősökkel lezavart, napjainkra csapatépítő tréninggé vált strandröplabda-jelenete. A Top Gun: Maverick zárlata szintén az első részből merít. Nyaktörő légicsatát kapunk, de a ’86-os fináléval szemben a második rész IMAX-végkompozíciói megteszik hatásukat (Claudio Miranda operatőr MTV-klipekből rémlő beállításokkal idézi meg az ex-reklámfilmes Tony Scott szellemét). A vesztésre álló Maverick és Rooster utolsó nekiveselkedése adrenalindús, suspense-t bőkezűen mérő akciópillanat, igaz, az arctalan orosz ellenséget ízzé-porrá lövő hősök diadalmenete békebeli hidegháborús állásfoglalás, illetve akaratlan reflexió napjaink barátságtalan USA-Oroszország-viszonyára és az USA mindenkori töretlenségének nyomatékosítása, a republikánus bajtársiasság és betyárbecsület ünnepe.

Egyszerre nosztalgikus és A Bourne-csapda, Batman: Kezdődik! nyomvonalán is haladó, drámaiságot ügyesen adagoló folytatás a Top Gun: Maverick. Tónusa az apák és a gyermekek kooperációjáról szónokoló vezértétellel cseng egybe: rajongója lehet, aki 1986-ban volt 20 éves és ugyanúgy kitarthat mellette, aki a Marvel-szuperhősök felemelkedésekor lépett felnőttkorba. Tom Cruise pedig köszöni, jól van: fiai-lányai nemzedékének felkészítésével és a dekádos különbséggel érkező örökség-folytatások gyermekbetegségeinek orvoslásával újabb lehetetlen küldetést hajtott végre a popcornmozi-rajongók szórakoztatásáért, akik továbbra is tenyerüket dörzsölve várhatják a Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész attrakcióit.

Szabó G. Ádám

Top Gun: Maverick (2022)

Rendező: Joseph Kosinski

Szereplők: Tom Cruise, Miles Teller, Jennifer Connelly, Jon Hamm, Glen Powell