Címfosztástól díjesőig

In memoriam Dunai Tamás

Cserhalmi György és Dunai Tamás a Legjobb Színészpárosnak járó legjobb Platina-díjat, az alkotás a Legjobb diákfilmnek, a történet a Legjobb sztorinak, Pinczés Dávid pedig a Legjobb férfi diákrendezőnek járó elismerést méltán érdemelte ki. A Werk Akadémia hallgatójának vizsgamunkája szakmai körökben hatalmas sikert aratott ugyan, ám sajnálatos módon a hír itthon nem kapott elég nagy nyilvánosságot, és visszhangja is alig van: a legnagyobb videómegosztó oldalon is csupán 72 ezer a megtekintések száma.

Pinczés Dávid alkotásához testvére, Pinczés Máté Bárányszámoló című novelláját adaptálta. A rendező átgondolt döntést hozott, amikor munkájának nem ezt a címet választotta: ezzel ugyanis oly módon strukturálta át a bázisnovella teljes szövegét és értelmét, hogy annak révén nemcsak az, és a film, hanem a film és egy Tandori-vers között is különös szövegpárbeszéd jött létre. A rendező így olyan kontextust teremtett a vers köré, mely által a verscím a filmszöveg szerves részévé, a rövidfilm pedig egy rendhagyó Tandori-kép- és szöveginterpretációvá vált. 

A hosszú címet és a kódolt versszöveget, és Tandori ún. sakktrilógiájának darabjait az irodalomtudomány még ma is csak próbálja megfejteni. Tandori ugyanis megfosztotta verseit minden szövegszerűségtől: a nyelv legkisebb egységei, a jelek kombinációjával megmutatta, hogy azok úgy is hordozhatnak jelentést, ha egyébként egymás mellett történő szerepeltetésükkel, egymás viszonylatában sem nyerik el jelentésüket. 

A sakk jelrendszerének felhasználásával Tandori az irodalmi nyelvbe a sakknyelvvel egy másik kód- illetve jelrendszert léptetett be.  A Hc3 jelkombináció a sakkban konkrét figura konkrét helyét vagy hely(zet)változtatását jelenti. A sakk önmagában olyan játék, mely két személynek hatvannégy mezőn végtelen lehetőségeket ad az elme csiszolására. Végtelen játszma, még akkor is, ha megosztjuk magunkat hozzá. Az önmagával sakkozó ember egyidőben két stratégiában gondolkodik, és mindkét stratégiában minden egyes lépése után újraértelmezi a játék állását ugyanúgy, ahogy az én mindenkor(i) önmagát. 

Pinczés Dávid főhőse már végtelenszer írta újra élettörténetét, és alkotta meg önmagát. A meghasadt én ismeri és megismétli minden történetét, és napját, folyamatosan monoton és érdektelen beszélgetéseket folytat az általa megalkotott, képzelt önmagával, már semmi újat nem tud mondani, és nem tesz erőfeszítést azért, hogy önmagára önazonos egységben gondoljon. Az én és én közötti üres, sematikus, süket (ál)párbeszédek, a szarkasztikus (ön)beszólások talán a végtelenségig is eltarthattak volna, de a fiatal rendező finoman, lépésenként hangolja rá a nézőt a fordulatra: a főszereplő énjei egy HC-3 táblával jelzett stégen sakkoznak. A film kulcsjelenete Tandori versének „elsakkozásával” (a Hc3 tipikus nyitólépéssel) kezdődik, és rövid (ön)párbeszéd után megelevenedik a film nyitó képsorának két szobra, ezáltal pedig értelmet nyer Tandori kézmozdulata: „- Hány különböző sakkparti lehet a lépések számát tekintve, ha csak egy lépés más, mint az előző partiban? – Gondolom, végtelen. – És ha a döntetleneket nem számoljuk? – Akkor is. – És szerinted az egyik ebből hányszor nyerhet? – Végtelenben kettő.”

Mindannyiunkban eleven a kötött sapkát viselő, két ujját felmutató Tandori képe. Az ikonikus kéztartásba beleírt válasz címmé történő kiemelése tökéletes választás volt a rendező részéről, mert a jelenetben nemcsak egy szuggesztív párbeszéd záró mondatáról van szó, hanem Pinczés Dávid ettől a pillanattól kezdve szembesít a magunkról való gondolkodás dilemmájával, a modern ember legfontosabb problémájával. 

Ki vagyok én? Azonos vagyok-e önmagammal? A feltett kérdés ellentmond annak az élettapasztalatunknak, hogy bár valóban vannak életünknek konstans elemei (például a nevünk, a születési dátumunk), az idő előrehaladtával mégis folyamatosan változunk. Önazonosságunk az élettörténettörténetünkkel áll szoros kapcsolatban, az élettörténetünk pedig lehetőséget és ívet ad arra, hogy ezeket egy sajátos értelmezői keretben összekössük. Az élettörténetünket pedig mindig magunk konstruáljuk meg azzal, hogy felépítjük, hogy elbeszéljük magunkat. A dilemma az, hogy ha folyamatosan újraépítjük magunkat, hogyan beszélhetünk magunkról egységben, önazonos módon. Csak úgy, hogy mindig értelmezzük, megalkotjuk önmagunkat, újra és újra elbeszéljük saját élettörténetünket. Ez pedig egy lezárhatatlan folyamat, de szükségünk van rá, mert önmagunkat csak így tudjuk önmagunk számára hozzáférhetővé tenni. 

Paul Ricœur a Narratív azonosság című tanulmányában arra irányítja a figyelmet, hogy önmegértés csak a nyelv, és csak az elbeszélés által történik, és amikor újjáalakítjuk énünket, egyben identifikáljuk is magunkat – ez pedig megkerülhetetlen. Az identifikáció által pedig megalkotjuk a magunk személyiségalakzatát. Pinczés Dávid az öndialógusok kihangosításával mutatja meg azt a természetes emberi törekvésünket, hogy magunkat csak úgy tarthatjuk egyben, ha élettörténetünket folyamatosan el- és újrabeszéljük. Az alkotás szembesít minket azzal, hogy nem olyan könnyű elhagyni megkonstruált énünket, megszabadulni önmagunktól, mert amíg énünk létezik, addig identitásunkról is beszélhetünk. A sakktáblán kívül (amit Tandori egy másik versében 65. mezőnek nevez) nincs játék, nincs identitás, nincs önértelmezés. A rövidfilm bárhol a világon ezt a kérdést veti fel.

Az amerikai szakmai zsűri több díjjal is elismerte az ön- és létértelmezés Pinczés-féle megjelenítését. Magyar kontextusban azonban azzal, hogy a Tandori-cím, a versszöveg és a kézmozdulat kulcsszerepet kapott, az identifikációs kérdés a Tandori-értelmezés által többletet, más jelentésréteget is képvisel. Az ifjú rendező művében a sakk játékba hívásával ugyanis az önértelmezés új dimenzióit nyitotta meg. Minden egyes napunk Hc3: újra megalkotjuk, újra identifikáljuk magunkat, és amíg a játék tart, addig folyamatos a mindenkori állás újraértelmezése. A sakktábla a filmben az önértelmezett élet metaforájává válik, melyben a két figura a létértelmező alapkérdéseket zenei aláfestés nélkül, sziporkázó stílusban, nyers humorba csomagolva, (sakk)lépésenként adja át a nézőknek. 

A legnagyobb, ingyenes videómegosztó-csatornán megtekinthető rövidfilmet témája miatt 16-17 éves kortól, művészeti középiskolák vagy gimnáziumok utolsó két évfolyamán történő feldolgozásra, illetve elsősorban értő felnőtt közönségnek ajánlott, és érdemes is megnéznie. A 15 percbe sűrített identifikációs problémafelvetésre megéri rászánni az időt, hogy újra átgondoljuk élet(történet)ünket, hogy feltegyük és megválaszoljuk magunknak a kérdést: „Ki vagyok én? Végtelenben kettő.”

János Emília

Végtelenben kettő (15 perces rövidfilm) 

Rendező: Pinczés Dávid

Bemutató: 2020. szeptember 29., Toldi mozi

Bázisnovella: Pinczés Máté: Bárányszámoló

Independent Shorts Awards-díjak: a Legjobb Színészpárosnak járó Platina-díj, a Legjobb diákfilm, a Legjobb sztori, a Legjobb férfi diákrendező