Tiszatájonline | 2023. november 15.

Búcsúzni jött

QUENTIN TARANTINO: CINEMA SPECULATION

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Laza nyelvezetű filmrajongó esszégyűjteményének hinnénk, mégis a számvetés felé húz. Tarantino új könyve nemcsak a direktori védjegyek tökéletes párlata, sokkal több annál.

Pályáján rendre visszatér az öregedés-témakör: a Kutyaszorítóban néhány deres homlokú tolvaja, a Ponyvaregény hosszú szünet után, pocakosan előlépő Travoltája, pláne a Jackie Brown levitézlettjei ellenére ritkán beszélnek e vezérmotívumról. Holott a téma későbbi munkáiból sem veszett ki – igaz, a Kill Bill után a Mester végérvényesen rálépett a szamurájokból, katonákból, izomverdát hajtókból, westernhősökből álló mitológiai karakterek bálványozásának útjára, korábbi lúzergengszterei is életnagyságnál nagyobb figurák. És az sem véletlen, hogy utolsó két projektje, a Volt egyszer egy… Hollywood, illetve úgy fest, a napokban lecsengett színészsztrájk miatt csúszó The Movie Critic immár a daliás szereplőtípusokat gyászolja.

Nincs is mit csodálkozni rajta, ha Tarantino rögtön Ó-és Új-Hollywood szembeállításán tűnődik az első oldalakon, a ’60-as évek ellenkultúráját, hippi-ideológiáját, rockklubjait és a Sunset Stripen fekvő Tiffany mozit nemcsak a korszakváltás centrális helyszíneként (vagy a digitális képrögzítést ellenző, hírhedten nitrátalapú nyersanyagot preferáló médiumérzékenységének indexeként), de 6-7 éves korára tehető mozicseperedésének szentélyeként nevezi meg. Jóllehet, bravúros érzékkel nem rágja olvasói szájába a szerző, de a Cinema Speculation az idén 60 éves klasszis valamiféle hattyúdala, ilyen rangban hihetetlenül indokolt a visszatekintésen nyugvó struktúra, a gyerekkori, netán a huszonéves, Video Archives-tékaidőszakából származó mementók sorjázása. Non-lineáris bűn-és akciófilmjeire hajazó modorban Tarantino bekezdésekre ugrál, élmények közül válogat, de galoppja sosem hat elsietettnek vagy öncélúnak, sokkal inkább a lelkesedés sugárzik belőle. Definitív „aha”-élményeket gyűjt csokorba, szubjektív tudósítás és megfontolt filmteória lépnek nászra: meghökkentő vászonélményei között leltározza az Isadora címszereplőhalálát, vallomása nyomán a Black Gunn blaxploitationjének rettenthetetlenül laza főhőse adja számára máig az inspirációt, mely nyomán örökké „cool” filmeket szeretne rendezni. Szülein kívül két afroamerikai pótapjáról, a focista Reggie-ről és a csavargó Floydról is részletes említést tesz, így ha a mozijain végigvonuló „n”-betűs kifejezések, a hanyag beszédmód vagy a folyamatos trágárság nyomait keresnénk, a Cinema Speculation a könnyűvérű, barátnőivel és fiával albérletben élő mama, Connie és változatos pasijai jellemformáló hatását dúcolja alá.

Zúduljon ránk címek garmadája, Tarantino esszégyűjteményét végig a precíz elemzőhangvétel emeli a nagy átlag fölé: a Bullittról, a Piszkos Harry-ről, esetleg a Bogdanovich adaptálta Daisy Millerről nemcsak újszerű, de rendkívül megalapozott, érvekben dús véleményt formál. Úgy vélekedik, Steve McQueen zsarukaraktere dermesztő nyugalmának köszönheti sztárstátuszát („a hűvösség királya”), Siegel náci felhangokkal napjainkban is vádolt rendőrthrillere a célját vesztett ifjúsági kultúrában eltűnt régi generációs értékek idealizált visszanyerését önti celluloidformába. De a Henry James-feldolgozás tragikus hősének az ugyancsak idejekorán távozó, filmesztétaként is jeleskedő Barry Brownnal vont párhuzama is elevenbe talál – pláne az utóbbi írta Lugosi Béla-esszével, mely intertextuálisan újfent egy tragikus sorsú ikon leszállóágát mutatja be. Figyelemreméltó a Taxisofőr látens rasszizmusának vagy Scorsese, illetve Schrader Az üldözők-idézeteinek boncolgatása, Tarantino a címbéli „speculation”-nek egyetlen fejezetben adózik, jelesül azon elmélkedve, mi lett volna, ha De Palma készíti a Taxisofőrt. Legnagyobb dobására azonban kultkedvence, a Mennydörgés főalakjának prezentációjában bukkanunk: míg Ethan Edward fordi hőse tudja, sosem illeszkedhet vissza a társadalomba, a Vietnamból hazatérő Charles Rane tévképzetei szerint lemészárolt neje és kisfia várnak rá, holott régóta kizárták az életükből. Újabb leleményként Tarantino nem minden újrahangolt kedvencét imádja kritikátlanul: a Peckinpah adaptálta A szökésről csaknem leszedi a keresztvizet (jó érzékkel odavan az eredeti Jim Thompson-regény szürreális befejezéséért, Ken Russellt óhajtotta viszontlátni a rendezői székben), a Kőkemény pornóvilág kapcsán nem rest beleállni az író-rendező mentegetőzésébe, de a Piszkos Harry-folyatásokhoz sem hízelgően viszonyul, ugyanis A Magnum ereje meglepő perspektívája után a többi részt kvázi szuperhősfilmként ítéli el.

Gonzo-beütésű, memoárként és 21. századi kommentfolyamként egyszerre definiálható irományában Tarantino briliáns egyensúlyra lel szabadszájúság és érett tónus között, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy bár kijelenti, műveiben az exploitationök szex-erőszakfétisét, lazaságát hajszolja, nem pusztán agyatlan szórakoztatásra voksol, hanem a ’70-es évek összetett világképét emeli piedesztálra, miközben az általa sivárnak, korlátozónak, így ostobának tartott ’80-asokat sárba tiporja. Tézise bizonyításához a Los Angeles Times progresszív, szemétfilmeket (Börtönterror) és szerzői darabokat (Return of the Secaucus 7) is befuttató, éleslátó recenzensét, Kevin Thomast éljenzi, plusz külön fejezetet szentel az általa 1970-től datált Új-Hollywood rendszerellenes rendezőinek (Hopper, Hellman, Guercio, Peckinpah), kétes moralitású antikaraktereinek, bíráló hangvételű ideológiájának, zord fináléinak. És ha a ’80-as évekre terelődik a szó, kijelenti, az évtized óriási baklövése volt az öncenzúrán áteső rendezők (pl. Adrian Lyne) sora, illetve a családbarátra szabott, a ’70-es dekád felnőttorientációját ignoráló hangütés. Virágba borulásként Alan Clarke, Paul Verhoeven, David Cronenberg, Pedro Almodóvar korabeli, tabudöntögető remekműveiről szónokol, olyannyira, hogy a Matador nyitányára A halál fűrészére maszturbáló főalakkal egyenesen későbbi rendezőpályafutása origójaként hivatkozik. Egy ponton le is vési Tarantino, ma ugyanúgy a szuperhős-dominancia végét várja rengeteg néző (a Kvantumánia és a Marvelek kedvezőtlen fogadtatásának pillanatában íródnak e sorok is) és a Cinema Speculation e gondolatával hajlamosak lehetünk egyetérteni: ha a 2010-es, ’20-as esztendőkben vérfrissítést óhajtunk, az amerikai mainstream helyett a kortárs globális mozi tisztelete bizonyul járható útnak. Ismét a fátyolos búcsúhangvétel kerül elő: míg a ’70-es években Kevin Thomas lelkes tárgyismerete forradalmat csiholt, a ’80-asokban pletykamagazinokba illő, később gúny tárgyává váló háziasszony-kritikusok nyelvezetét falta az olvasóközönség, így a Cinema Speculation megint csak édesbús, infantilizációt karóba húzó esszékötet. Tarantino határozott kiállása az eredeti, formabontó ötletek mellett és sajnos kényszerű tudomásul vétele a romlásnak, a letűnőben lévő, publikum által nem is igényelt újszerűségnek, melyből úgy látszik, csak a régi idők dédelgetése jelent kiutat.

Számottevő hiányossággal nem is bír e könyv. Pusztán a filippínó vagy ausztrál trash-eket köztudottan imádó direktor szentelhetett volna pár oldalt a Narciso Ibanez Serrador jegyezte A magániskolának vagy a kung-fu-klasszikus A halál öt ujjának, de minden apró tévelygését helyreigazítja egy Brian De Palma technicizmusán vagy a John G. Avildsen dirigálta Joe fekete humorán merengő gondolatsor, netán pár szerzői kommentár a munkanélküli, Doc McCoy-jal azonosított Sam Peckinpah-ról és a világgal szembeforduló, renegátrendezőként ugyancsak egyedül rodeózó Don Siegelről.

Stílustörténeti áttekintés és egy öregkorba lépő rendezőzseni benyomásainak vegyüléke a Cinema Speculation. Katarzisát az utolsó oldalon rögzített Django elszabadul-áthallás hozza el, újabb sajátos búcsúként: Tarantinótól szűnni nem akaró szeretettel várhatjuk a The Movie Critic-et, hogy utána végleg letegye a lantot és csak színdarabokon dolgozzon, néha a tévébe látogasson, könyveket írjon, mert állítása szerint „nem akar olyan vénember lenni, aki melóért kuncsorog.”

Szabó G. Ádám


Cinema Speculation, 2022

Fordította: Sepsi László

Helikon Kiadó

Budapest, 2023

400 oldal, 4999 Ft