GALÁNTAI LÁSZLÓ ÍRÁSA GARY ROSS: AZ ÉHEZŐK VIADALA CÍMŰ FILMJÉRŐL
Suzanne Collins regénytrilógiájának első részéből érdekes mozit forgatott Gary Ross, amely azonban óriási lehetőségeket hagy ki a fényképezés (és a rendezés) terén.
Panem jövőbeli társadalmának lakói 12 lezárt zónában élnek. A körzetek egymástól távol, szigorúan elválasztva működnek, a diktatúrát Snow elnök irányítja a békeőrség segítségével. Az utolsó rendszerellenes felkelés évtizedekkel ezelőtt zajlott, ennek emlékére rendezik meg évente az éhezők viadalát – immár a 74.-et. A küzdelemre12-18 éves fiatalokat választanak ki, körzetenként egy fiút és egy lányt. Suzanne Collins regénytrilógiájának első részéből érdekes mozit forgatott Gary Ross, amely azonban óriási lehetőségeket hagy ki a fényképezés (és a rendezés) terén.
Az éhezők viadala disztópiaként és allegóriaként is nézhető. Disztópiaként egy totális, korporatív parancsuralmi államban játszódik. A filmben számos jel utal arra, hogy ez tkp. egy fasiszta diktatúra, csak épp az áltudományos fajelméleti szemfényvesztés nélkül. A katonasapkák, Panem állami címerének ikonológiája, egyes szereplők római nevei és mindenekelőtt a társadalom végletekig vitt, merev hivatásrendi szerveződése mind-mind a fasizmusra tett utalások – de ennek semmi tétje nincs a filmben. A kérdés az, hogy az állampolgárok, jelen esetben a viadalra kiválasztott kamaszok, hogyan bújhatnak ki az állam mindent instrumentalizáló rendszere és tekintete alól. Hogyan teremthetik meg a szabadság kis körét, akár haláluk árán is, amelyben cselekvő szubjektummá válhatnak a diktatúra ellenében? Hogyan válhatnak az állam által birtokolt tárgyakból identikus személlyé?
A kiváló ötletet tönkreteszi a forma teljes félreértése, amely a kamera eszetlen rángatásával azonosítja a dokumentarista stílust.
A filmet allegóriaként is nézhetjük. Snow elnök (Donald Sutherland) kertjében rózsabokrokat nyesegető, fehér szakállas alakja kelti azt a kényelmetlen érzést, hogy nem jövőben játszódó antiutópiát, hanem a társadalom és az egyén mindenkori tárgyiasító viszonyát tárgyaló példázatot látunk a vásznon. Bárhogy is van azonban, Az éhezők viadala disztópiaként és allegóriaként sem elég merész, mert nem él a film formanyelvi lehetőségeivel. Ez annál bosszantóbb, mert megpróbálja, a gondolat ott van. A 12-es körzet, a szénbányászok életét dokumentaristának szánt kézi kamerás fényképezés mutatja be. A kiváló ötletet tönkreteszi a forma teljes félreértése, amely a kamera eszetlen rángatásával azonosítja a dokumentarista stílust. A másik kihagyott nagy filmnyelvi lehetőség a tv-showban rejlik. Az éhezők viadalát közvetítik a körzetek lakóinak. A moziban ülőket a film második felére az élet-halál harcot show-ként követő tévénéző helyére lehetett volna ültetni, ahogy erre történik is két bátortalan kísérlet, ezek azonban elvesznek a néző és nézett birtokviszonyát megteremtő klasszikus filmes narrációt felépítő, a voyeur-tekinteteket észrevétlenül kielégítő fényképezés tömegében. Az operatőri és rendezői munka e hibái ellenére is Az éhezők viadala jól sikerült film, és ez a főszereplő Katniss Everdeent alakító Jennifer Lawrence színészi jelenlétének köszönhető. Magabiztosan, de nem zavaróan játssza le a teljes szereplőgárdát a vászonról. Szomorúsága, szorongása, kitartása egyaránt hiteles. De mégsem emiatt fogunk erre a filmre emlékezni.
Az éhezők viadala az elsők között törli el a valóság és a virtualitás közti határt, egyszerűen tudomást sem vesz róla. A harc egy aréna digitálisan generált terében játszódik, amelyben a játékmester utasítására az irányítóközpontból tetszőleges új térelemeket, fákat, állatokat hozhatnak létre a programozók. A film fabulája felszámolja az analóg fizikai valóság és a digitális virtuális létezés közti határt, a kettő kontinuusságát az érzékelési tapasztalattól (ez nem újdonság) a fizikai valóságban való megjelenés által okozott következményekig (ez újdonság) magától értetődőnek veszi. Nagyon távol járunk már a Mátrix bonyolult, állandó metalepsziseket eredményező filmelbeszélésétől. Másik érdekessége, hogy megfordítja a tömegfilm hagyományos férfi-nő viszonyát: itt egy erős lány ment meg egy testi ereje ellenére is gyenge fiút, és ezt a film a legnagyobb természetességgel kezeli. A saját jogán erős női hős színre lépését csak üdvözülni tudjuk. A fizikai valóságból a digitális virtualitásba való észrevétlen átlépéstől kicsit tartunk.
