Beletekerni a múltba

VOLT EGYSZER EGY NYÁR

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Önéletrajzi ihletésű drámát hozott tető alá Charlotte Wells, mely akkor működik legjobban, amikor képes a házivideó-külcsínnél többet nyújtani és a mozi formanyelvi eszközeivel hatol a lélek bugyraiba.

Csakúgy, mint a zömmel eszköztelen cselekményben nyomon követett Sophie és apja, Calum, úgy a rendező is egy gyerekkori vakáció élményét hívta segítségül celluloid-memoárjához. Ilyen fénytörésben a Volt egyszer egy nyár briliáns szerzői kommentár, önterápia a felnövés rögös útján végighaladó, de azt immár biztonságos távolságból szemlélő író-rendezőtől.

Ugyanerre reflektálnak a nyitó beállítások is. MiniDV-kamera zaja hallatszik, szalag tekerésének hangja kattog, plusz a szemcsés, torz képek félreérthetetlenül az idő múlására, helyesebben, a homályba vesző múlt elemzésének szándékára utalnak. Sophie, vagyis maga Wells önmagát, illetve régóta belé ivódott szorongásait próbálja oldani. Önvallomása részben valóság és fikció, reália és bizonytalan lábakon álló önreprezentáció kérdéskörén nyugvó felnövéstörténet, az identitás felépülését vagy rombolását generáló videókép témája pedig Egoyantól (Családi mozi, Naptár) Soderbergh-en (szex, hazugság, videó) át Hanekéig (Benny videója) jól bevált formula.

A Volt egyszer egy nyár azonban más utat választ, jelesül lemond elődjei csaknem transzgresszív attitűdjéről és jóval inkább a lírai realizmus eszköztárára voksol. Napfény süt be az ablakon, rengeteg plen airben játszódó beállítás zúdul ránk, a 2000-es évek elejére pozícionált törökországi vakáció víz közelében, netán medencénél játszódó vignetták sokaságát engedi. Wells e helyszínt is a memória zegzugainak feltérképezésére használja, vagyis az éghajlat, a hőmérséklet és a forró nyár ugyancsak a megérteni, sőt, videóra rögzíteni próbáló elme működési mechanizmusát írják le.

Wells összetett karakterként ábrázolja saját alteregóját, illetve számára ismeretlen apját is. A Volt egyszer egy nyár legfőbb tematika felvetései közé tartozik, hogy míg a 11 éves Sophie próbál belekóstolni az életbe, impressziókat gyűjteni (Frankie Corio ösztönös, rezdüléseire és mozdulataira naturalista ihletettséggel hagyatkozó tehetség), addig Calum pusztán 30 évesen roppant kiégett, sőt, a depresszió feneketlenségébe csúszott átlagember (a szerepért Oscarra jelölt, a Normális emberek Rooney-adaptációjával berobbant Paul Mescal egyszerre szenzitív és távolságtartó). Vagyis míg a direktor önnön eszméléssztoriját, ha tetszik, újjászületését fogalmazza nyersanyagra és digitális képrögzítő eszközre, addig apját kételyek, önbizonytalanság és változatos, még Calum számára is leírhatatlan gyötrelmek lökik perifériára. E tekintetben adja is magát a female gaze feminista perspektívája, de a Volt egyszer egy nyár a téma és a stílus kifinomult ötvözeteként nagyfokú, poétikus érzékenységgel használja a női szemszöget.

Bár Sophie nem depressziós, de ő is útkereső figura: 11 évesen nemcsak a tájat szemléli, hanem az első csók rejtelmeibe is beavatást nyer, így Wells némileg a szexuális ébredés témáját csatolja a rögzült coming-of-age kellékekhez. Sőt, a rendező olyannyira bizonytalanságokkal ütköző karakterként tekint fiktív önmagára, hogy néhány, immár a jelenben zajló pillanatképben, feleséggel és gyerekkel áldott 30 évesként sem csillapodnak belső viharai, így a Volt egyszer egy nyár a kimondhatatlan, velünk élő trauma lappangásának mozgóképlenyomata is. Öndefinícióra tesz kísérletet Wells mind a kislányfőszereplőt, mind az apát illetően – és szerencsére filmje van olyan intelligens, hogy soha ne kész válaszokat terítsen elénk, hanem folyamatosan résztvevő pozícióba helyezze az örökké kérdésfelvető publikumot.

Igaz, Wells celluloid-emlékirata nem hibák nélkül való. Kétségkívül tetszetős, hogy az író-rendező gyors konklúziók levonása helyett inkább szemlélődik, home video-stílje pusztán rögzíti a tényeket, pillantást vet a környezetre, de sosem analizál. Objektivitása egyszerre előnyös és hátrányos. Visszafogottságra utal e rendezői metódus, ugyanakkor mégsem képes valódi drámai feszültséggel tölteni Sophie és Calum introvertált viselkedését. A Volt egyszer egy nyár zsigeri, sötétben játszódó, pulzáló neonfényekből mágiát csiholó, vagyis intenzív, filmszerű élményként gravírozódik leginkább az agyunkba.

Sophie ugyanis a jelenben elveszett karakterként, zárt mentális világában próbál újra kapcsolatot létesíteni apjával. Wells csaknem metafizikai, ismeretlen régióként ábrázolja a fejében létező vágyálmot, így a Volt egyszer egy nyár mentális utazás-darabként is leltározható – a főalak szó szerint próbálja elérni Calumot, kezet nyújtana felé, de sajátos vágytárgya rendre kicsúszik szorításából. Így apa és lány nem lehetnek többé együtt, Sophie önállósulni, emancipálódni kénytelen, egyedül kénytelen végigjárni a felnőttléthez vezető utat, melyre nem mellesleg a fehér fénybe vesző, ugyancsak ismeretlenséget, bizonytalanságot tükröző zárókép is utal.

Már-már Lynne Ramsay-t idézik e hangból, képből varázsolt, tiszta mozi-pillanatok, kivált, hogy a Volt egyszer egy nyár vakációszegmense a hasonló felütésű Morvern Callar oldott verziójának tekinthető, míg a szülő-gyermek-diszharmónia, tehát a destruált családi melodráma-szál a Beszélnünk kell Kevinről leleményeit fogalmazza újra. Nyugtalanító lélekrajz helyett azonban Wells az örömteli és a szomorú pillanatok csodálatos egyensúlyát részesíti előnyben: a Volt egyszer egy nyár ilyen felfogásban melankolikus, karaktereit sokoldalúan bemutató és vezértémája mellett átélhetően érvelő szerzői tanúságtétel.

Szabó G. Ádám