Az utolsó párbaj

JOHN WICK: 4. FELVONÁS

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Csúcspontjára ért az egyik legméltatottabb jenki akciófranchise, mely nemcsak közel hibátlanul biggyeszt pontot sztorija végére, de konzervál mindent, amire a zsáner pillanatnyilag képes.

Tágas belső terek, oszlopokkal szegélyezett, magányosan vándorló figurák, vörösben izzó vágóképek: Chad Stahelski tetralógiája félreérthetetlenül üvölti, a 4. felvonás címszereplőjének kibírhatatlan pokoljárása, a feleségbosszú és alvezér-gyilkosság utáni vesszőfutás befejezése, melyből csak a halál jelenthet kiutat.

Stílszerűen írva pontosan ez az újabb John Wick-rész legnagyobb fegyverténye: mer fajsúlyos kijelentéseket tenni pisztolybajnok főkaraktere hősiességéről, ugyanis morálisan cseppet sem védhető, hogy a három epizódon át hullák garmadán átgázoló, fejlövéseket bőkezűen mérő übergyilkos csak úgy naplementébe lovagoljon. A 4. felvonás rögvest nekiszegezi a kérdést, vágyhat-e szabadságra olyasvalaki, akire örökké emelkedő vérdíjat tűznek ki, veszélybe sodorja a Continental Hotel szűk és tágabb felségvizeit. Pusztán az örök álomra szenderülés hozhatja el neki a remélt megváltást: Keanu Reeves bús tekintetű igazságosztója a kard filozófiájában (Hagakure) hívő szamurájok 21. századi örököse.

Finom hőskép-rombolása mellett világépítésben is jeleskedik a mű – a John Wick-széria végképp kinőtte a lokális, New Yorkba pozícionált maffiatematikát, immár a James Bond-és Mission: Impossible-mozikból rémlő világjárásé a főszerep. Osakától Berlinen át Párizsig rohanó fabulájából kiderül, újfent többről van itt szó, mint egy loboncos hős egyszerű vendettájáról – John Wick vérontása rengeteg határt túllépő, globális következményekkel járó, így gyors és halálos megoldást követelő rendbontás. Stahelski, a kaszkadőrből avanzsált direktor pedig rendkívüli atmoszférát teremt. Cseresznyeszirmok alatt készülnek lecsapni a japán bűnszövetkezet páncélos lovagjai, baltát lóbáló fogdmegek („henchmen”) törnek főhősünk életére, színes fényárban úszó, esőáztatta snitteken bonyolódik az életre-halálra zajló, csontot zúzó, koponyát lékelő golyóbalett.

Merthogy a John Wick: 4. felvonás egyenesen John Woo hősies vérontásait – főleg a Szebb holnap 2. pörgését – idéző, balett-precizitással komponált akcióhaláltánc, mely nemcsak címalakja baljós hattyúdalával játszadozik el, de rengeteg, különböző erkölcsi kódokat dédelgető mellékszereplőt is felvonultat. Önhitten pózoló főgonosztól kutyás bérgyilkoson át a szállodáját féltő igazgatóig, netán vak kardforgatóig bárki szempontjai világosak, érthetőek, a revans, hatalomvágy, felebaráti segedelem, atyai szeretet, hűség és lojalitás ideái ott lüktetnek mindenkiben, a John Wick: 4. felvonás az egymást keresztező bérgyilkos-felfogások operai légiességű, ugyanakkor ólomsúlyú, csaknem 180 percre rúgó akcióeposza. Ugyanennek rendelődik alá a mozi rengeteg attrakció-pillanata: a berlini „set piece”, a párizsi Sacré-Coeurre helyezett végjáték, az Eiffel-toronytól a Diadalívig tartó pusztításorgia vagy a sivatagi lovaglással egybefont merénylet rendre azt sugallják, itt saját értékrendszerüket tűzzel-vassal oltalmazó, vezérelveikért bárkire potenciális veszélyt jelentő gyilkológépek végzik a dolgukat: Scott Adkins ezüstfogú német gengszterpápája hasonlóan jár el, mint a Marko Zaror-féle bárdolatlan, spanyolul beszélő, parancsszóra ugró verőlegény.

A John Wick: 4. felvonás ezen kívül nemcsak brutális közelharcokat, tűzharccal egybekötött torokvágást vagy kardvívó-chanbarával spékelt neobarbár fejszeviadalt hoz be a képbe: feltétlenül a hosszúra nyúlt játékidő csúcsát jelenti a Remy Julienne-mutatványokkal vetekedő autós üldözés, amely lövéseket, bunyót, totálkárt hoz közös nevezőre. Stahelski ráadásul csodálatosan tereli a figyelmünket, egy-egy fordulópontként definiálható akciójelenet 30-60 percre is rúghat, így a 4. felvonás az egész széria vizuálisan legbombasztikusabb epizódja. Precízen koreografált, gyakran hosszú snitteken örökített ribilliói az összes rúgást, ütést, lövést zsigerien intenzív, gyorsvágást mellőző, elképesztően stilizált Látványossággá emelik, a beállításokat mesterien összeboronáló Dan Laustsen operatőr szinte transzcendens kaszkadőrshow-vá nemesíti az összecsapásokat, melyekhez csak hozzátesznek a Mátrix-tetralógiára, netán a Walter Hill jegyezte Harcosokra tett újabb képi-tematikai referenciák.

Igaz, a negyedik epizód nincs hibák nélkül: bármennyire is szemkápráztató a berlini misszió, csupán történetre feleslegesen szabott nagykabátként terpeszkedik, ráadásul három lövöldözést dicsőítő, romantikus erőszakot propagáló golyóbalett-óda után végképp repetitív a John Wicket ide-oda küldözgető, változatos halálnemek kiosztására utasító, majd gyorsan felszívódó mellékszereplők halma. Szerencsére a lecserélhető kispályások sorából kiemelkedik a Donnie Yen játszotta, világtalanul is egyszerre fásult, laza és vérprofi Caine, akinek Wickkel való szeretem-gyűlölöm-relációja tökéletesen aláhúzza e morális döntéseken nyugvó, hongkongi stílű mozi karakterrajzát. Nexusuk épp a fináléban jut el a crescendóig: a John Wick: 4. felvonás nem győzi hangsúlyozni, most valami másíthatatlan történik, kriptahangon rebegik el a főhős várható sorsát. De ahogy ezt részben napkeltekor, ragyogó aranyfényben lejátszódó, feudális-lovagkori fegyverpárbajjal, részben Buster Keaton-típusú, anatómiai brutalitással fokozott lépcsős haddelhaddal tarkítja a sztori, rengeteg döccenő – például a kibírhatatlan esések után is feltápászkodó Wick – semmissé válik és Stahelski bátran helyet követelhet magának az akciózsáner panteonjában John Woo, illetve A rajtaütés-mozikat jegyző Gareth Evans mellé.

Nem éri el a tárgyalt indonéz brutalitásmaraton vagy a Mad Max: A harag útja színvonalát, de mindenképpen a nyomdokaikban jár – a John Wick: 4. felvonás leírhatatlan műfajszeretetről tanúskodó akciómonstrum, nyaktörő bravúrokon túl egy hős lassú, de biztos elsiratásával. Rebesgetik az ötödik részt (tekintettel a kurrens dolgozat anyagi sikerére), tévésorozat készül a bérgyilkoshotel napjairól, valamint egy gyilkos balerina-angyallány is fegyvert készül ragadni Keanu Reeves mellékszereplésével a napjainkra profán szuperhős-mitológiává duzzadt, végefőcím utáni meglepetést is tartogató John Wick-univerzumban. Újabb rész azonban szükségtelen: John „Rémkirály” Wick olyan méltósággal repül akciómennybe, ahogy senki más nem képes rá.

Szabó G. Ádám