Az apokalipszis három lovasa

FIÚ A MENNYBŐL

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Politikai thrillerek sok évtizedes hagyományából merít Tarik Saleh új, Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett munkája, ám teljesítménye pusztán az ígéretes témafelvetésig jut, a kidolgozás már hagy némi kívánnivalót maga után.

Nevelődéstörténetet horgol össze paranoiathrillerrel a Fiú a mennyből: a szegény egyiptomi halászcsaládból származó Adam felvételt nyer a kairói Al-Azhar Egyetemre, de hirtelen jött szárnyalása csupán bajokat okoz. Saleh értelemszerűen nem is vonna le más következtetést: 2017-es, nagyobb kritikai ovációban részesült krimije, A kairói eset egy detektív vizsgálódásának prizmáján át bökött rá az egyiptomi legfelső vezetés köreiben burjánzó korrupcióra, mely következtében thrillerét betiltották az országban, ő maga pedig persona non gratának minősül.

Ugyancsak tekinthetjük nemkívánatosnak Adamot – bárhová is menjen, folyton kirekesztéssel, identitásnyomorító problémákkal szembesül. Sőt, ha létezik centrális állítása a Fiú a mennyből-nek, valószínűleg azt írhatnánk, bármiféle intézményre bizalmatlanul tekint, legyen szó privát szférát garantáló családról, netán karrierépítést szolgáló oktatási rendszerről. Otthonában szigorú, erőszakos apa terrorizálja a főkaraktert, míg az egyetemen a vallás és a politika összefonódása keseríti meg a napjait: a Fiú a mennyből olvasatában Adamnak esélye sem nyílik felnőni, vagy ha mégis belép a nagykorúság kapuján, csalódás, árulás a jussa, vagyis Saleh a karriersztorik idealista felfogását zárójelezi.

Egyformán önző a Nagy Imám halála után vezető pozícióra törekvő szunnita érdekszféra, mint az állami titkosszolgálat, ráadásul ilyen rangban a Fiú a mennyből újabb lényeges kérdést tesz fel, jelesül azon tűnődik, tornyosul-e valódi apafigura a főszereplő előtt? Vér szerinti felmenője provincializmusba süllyed, a spionokat képviselő Ibrahim tábornok ugyanúgy ismerősei, barátai elárulását várja tőle, mint a vallási tekintélyesek: a Fiú a mennyből-ben mindhárom oldal végletesen romlott, erkölcsi tartásról aligha szólhatunk, mely révén Adam tisztasága, fejlődőben lévő moralitása pillanatokon belül manipulálható, sőt, pusztítható, így Saleh politikai thrillere az ártatlanság tovaszállásának nyugtalanító röntgenábrája is.

Országimázs-projektként szintén bajosan leltározható a film – kapóra jött, hogy a direktor nem eredeti helyszínen, inkább a török fővárosban, zömmel a Szulejmán-mecset belső udvarában rögzítette leleplező képsorait. Hovatovább, a Fiú a mennyből tisztázza, Egyiptom nyugatbarát, liberalizálódó politikája csupán látszólagos: ún. fellendülése választási csalásokon, belharcokon, hierarchiákon való átgázoláson nyugszik, melyekben az útját kereső, porszemmé zsugorodott Adam, a Fiú számít legkevésbé. Saleh így nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a zsarnoki, de magát fennen modernizálódónak vélő ország épp a fiataljait hagyja az út szélén – felvetése sajnos egyre ismerősebb a Brazíliától Oroszországon át egyre több szélsőjobboldali államfőt összegyűjtő politikusok globális klímájában, mi több, például az ukrán-orosz-konfliktus révén, ha távolról is, de fájdalmasan ráismerhetünk az aktualitásokra.

Saleh ugyan tökéletesen végigveszi a legégetőbb tematikai gondolatkört, a Fiú a mennyből után mégis hiányérzetünk lehet. Mereven, régi tévéfilmes esztétikával rendez, vizuálisan jellegtelen beállításai révén pedig csupán bennünk merülnek fel kérdések, de a cselekmény kibontatlanul hagyja a felmerülő dilemmákat, plusz noha thrillerrel akadna dolgunk, suspsense-pillanatai kínzóan rövid ideig működőképesek. Jön néhány fordulat, korábbi eseményeket újraértelmező információ, csakhogy kevéssé törődünk velük, ha Saleh rendre fásult rutinból viszi celluloidra a vallási-politikai-hatalmi kötélhúzás forró pontjait. Adam vagy éppen Ibrahim diszfunkcionális-toxikus relációja ezért pusztán félgőzzel nyomakodik a bőrünk alá, a Fiú a mennyből kétdimenziós volta sajnos a rétegzett karakterológiát is maga alá temeti.

Jóllehet, párszor látszanak a film produkciós értékei, igaz, Saleh hangulatteremtő képességei rendszerint gyilkosságot pásztázó vagy menetrendszerű imákat szemrevételező nagytotálok monoton sorozatában merülnek ki. Enerváltsága a hasonlóan szimpla A kairói eset világképét juttatja eszünkbe – noha az arab tavasz előestéjén játszódó detektívtörténet is rémséges tényeket sorakoztat fel, valódi ütőerején szintén az iparosi kivitelezés csökkent, a benne ábrázolt krimiszál ugyancsak tét nélkülinek érződik. A Fiú a mennyből is ezt a rosszul értelmezett rendezői védjegyet hasznosítja: rendben van a történet, hangulata azonban csak ritkán lenyűgöző, így a végeredmény nem jut tovább egy mérsékelten feszült bűnfelderítő krimisorozat betonközepes epizódjánál.

Dicséretes, hogy Tarik Saleh az Umberto Eco írta A rózsa neve bevallott inspirációján túl mintha a ’60-as, ’70-es európai politikai thriller-szellemiségét igyekezne arab, jelen esetben muszlim hitkörnyezetbe plántálni, csakhogy szenvedélyének üvöltő hiánya érvényteleníti a gondolatait. Az olasz Damiano Damiani (Mint a bagoly nappal) vagy a görög-francia Costa-Gavras (Z) örökösei ugyan nem tűntek el, hiszen a Gomorrát és a Suburrát jegyző Matteo Garrone vagy a mostanra Hollywoodba igazolt Stefano Sollima trükkök garmadát rejtegetik a kabátujjukban, de szintén bizonyosnak tűnik, hogy Saleh egyelőre nem ér fel hozzájuk, legfeljebb hű tanítványként kullog a nyomukban.

Szabó G. Ádám