Árvák az erdőben

SZÖRNYETEG

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Humanizmusban nem szenvedünk hiányt, ettől függetlenül Hirokazu Kore-eda új filmje méretes csalódás, mintha a rendező nem tudna mit kezdeni a forgatókönyv által elé dobott, ígéretes témákkal.

Pedig már a nyitókép vizuális allegóriája is lehetőséget biztosítana a későbbi szerzői bravúrokra. Lángokban áll egy felhőkarcoló, éjszaka van, a környékbeliek folyamatosan találgatják a tűz okát vagy arról csevegnek, kik laknak ott, el tudnak-e menekülni – olyasféle kiindulópont, mint a Farhadi jegyezte Az ügyfél repedt üvegablak-nyitánya 7 évvel ezelőtt. Jól kihüvelyezhető a Szörnyeteg premisszája: nyilvánvalóan felborul a dolgok korábbi rendje, innentől már csak a karakterek interakciójának, valamint a mű atmoszférájának illene húst pakolniuk a csírájában létező történetvázra.

Ugyan Kore-eda sosem a cselekmény, vagyis a hagyományos sztori, hanem örökké az eszköztelen, kontemplatív tónus felől közelített mélyen emberséges darabjai felé, az origó adott. Rögtön szembeötlő, hogy a Szörnyetegnek viszont már a startkőről nehezére esik indulnia, ugyanis a voltaképpeni főkarakterek, azaz Saori, az anya és elemista kisfia, Minato levegőbe beszélnek, indító vignettájuk csupán felesleges, belső konfliktusoknak meg nem ágyazó sallang. Írhatnánk, Kore-eda ekképp készíti fel publikumát a várható kataklizmára és valójában szerzői védjegye, a szokott visszafogottság bontakozik ki, csakhogy anya és fia egyszerűen nem élnek, lélektelenül járkálnak fel-alá.

Erények nélkül mégsem való a Szörnyeteg. Iskolai bántalmazásról, tanári, hovatovább, szülői felelősségről beszélő drámaként ugyanis rejt magában némi potenciált, olyannyira, hogy Kore-eda puritanizmusa kifizetődőnek látszik. Frissnek ható, a bántalmazás univerzális témáját górcső alá vevő karaktertanulmányként a Szörnyeteg nézőpontokat rímeltet egymásra, vagyis szülő-oktató, gyermek-felnőtt-oppozíciók kerülnek homloktérbe. Príma formanyelvi húzásokkal élő auteurként Kore-eda premier plánokkal, szűk beállításokkal, félközelikkel operál, a karakterek önmegtartóztatók, de lerí róluk, hogy bármelyik pillanatban rosszabbra fordulhat a helyzet, így valósággal izzik az elfojtott, késleltetett drámai feszültség a tanári szobában. Nem szólva arról, hogy maga a lélektani konfliktus is gyönyörűen rajzolódik: Minato, a kisfiú ugyanis furcsán viselkedik, izeg-mozog, önkárosító lépésekre szánja magát, illetve tanárát, az idealista, Horit vádolja, tényleg felettünk lebeg a címbéli kérdés arra nézve, ki az igazi szörnyeteg.

Lassan, de biztosan a rendező feloldhatatlan morális dilemmák irányába terelődve, kétértelműen vizsgálhatna nebulót, anyát, tanerőt, csakhogy rendre visszatáncol a kínálkozó lehetőségektől. A Szörnyeteg elképesztően tanácstalan mű, újabb témákat hagy parlagon heverni – tipikusan ilyen az osztálytársak ignoranciájából fakadó kiközösítés, az ún. peer rejection premisszája. Vagyis a direktor individuum és közösség felelősségét is hangsúlyozhatná, de pusztán halk, bizonytalan intelmekre futja tőle: olykor reménykedünk, a Szörnyeteg ezúttal valóban kifejti, amiről érvelni szeretne, de címszavaknál, hirtelen, kapkodó jeleneteknél nem jut tovább.

Kore-eda hellyel-közzel magára talál a 2 órás játékidő felében, sőt, az utolsó percekre már kész vízió lebeg a szemünk előtt, de miként a The Hollywood Reporterben publikáló David Rooney utal rá, a lényegrögzítés után véget is ér a film, minden kipereg az ujjaink közül. Becsületére szóljon, rendezőnk, illetve Cannes-ban forgatókönyvírói díjjal jutalmazott szkriptere, Yuji Sakamoto derekasan próbálkoznak. Visszájára fordítják az igazság koncepcióját, tehát a Minato vélt testi és verbális („Disznóagyú.”) bántalmazásához kötődő, rögzültnek hitt információkat, így a Szörnyeteg non-lineáris, a figurák erkölcsi szürkezónákban való botladozását narratív kifejezésmódjában is reprezentáló karakterdrámává lényegül. Újabb részletek derülnek ki Minato sérüléseiről, belső elveszettségéről, Hori tanár úr jószándéka gyakran a véletlenek összjátékából eredően visszafelé sül el, míg Saori aktivitása folyamatosan redukálódik, olyannyira, hogy Kore-eda végül ifjúsági drámaként realizálja a mesét és végképp kilúgozza a képből anya és tanár felnőttperspektíváit.

Csakhogy a Szörnyeteg egyenetlen nívójú, ügyetlenül strukturált, igazságot lassan feltáró tablóként nem A Vihar kapujában szubjektivitását, hanem az Innaritu-féle 21 gramm ingadozó, azonosulást többször gátló időfelbontását juttatja eszünkbe. Koreeda humanizmusa felszínre bukkan (Ryuichi Sakamoto kifogástalan, szívmelengető muzsikája óriási segítséget nyújt, a Szörnyeteget épp a világpremier előtt elhunyt maestrónak dedikálták), Minato és Yori önfeledt erdei rohangálása üzenet a generációjukat semmibe vevő, értetlen felnőtteknek vagy az introspekcióra, valódi barátságra, lírai élményekre cseppet sem fogékony gyermektársaknak, de mindez későn érkező reveláció, a Szörnyeteg zömmel egy helyben parkol. Mi több, Kore-eda hiába igyekszik ízig-vérig kortárssá formálni regéjét afféle #MeToo-tételként vagy homoerotikus vonzalmat bemutató gyerekdrámaként (járt is érte a cannes-i Queer Palm), gesztusokat árnyaló, pillantásokba csepegtetett érzékenysége hamvába hull a rosszul szerkesztett töredékek miatt.

Részben hasonló tematikáját tavaly járatta csúcsra Lukas Dhont poétikus realizmust és naturalisztikus gyermekképet briliánsan közös nevezőre hozó Közel-je: e japán tézisfilm viszont adós marad az impresszionista belga kontrapunkt tartalékaival. Vagy ha a rendezői ouvre-t szemlézzük, természetközelségéből adódóan például a Maborosi spiritualizmusával, családmotívuma révén az Anyátlanok beszédes minimalizmusával, a Still Walking ozui csodájával, netán a Bolti tolvajok elesettek iránti mély empátiájával – a Szörnyeteg hiányérzetet okozva az Air Doll, A fiam családja vagy A kishúgunk halmazába esik.

Szabó G. Ádám