Anna Karenina

Ez egy olyan filmkritika, amelyben nem kerül szóba, hogy a nyugatiak nem értenek semmit, meg hogy úgyis elbájologják a gazdag és mély orosz lelket. Az sem, hogy a színészekről nem hisszük el.

A mozgókép születése óta számításaim szerint évtizedenként öt-nyolc feldolgozás készült a világban Tolsztoj regényéből, tehát Joe Wright filmje körülbelül a hatvanadik lehet a sorban. Ebből egyebek között az is következik, hogy a feldolgozások (adaptációk, régebben: ekranizációk) sokfajta regényértelmezést nyújtottak. A filmekben mintegy hatvan színésznő szerepelt Annaként, ez ugye pontosan ennyi külalak, sors és lélek. Innentől kezdve tehát nem sok értelme van a megfilmesítések hűségéről beszélni – ebben az értelemben természetesen a regény sem hű önmagához, hiszen a jelentései folytonos mozgásban vannak, a hatalmas műnek hol egyik, hol másik oldala kap az idők változtával több fényt. Ha nem így lenne, Tolsztoj és mások regényeit már régen vitrinek mögé zárhattuk volna valami soha ki nem nyitó múzeumban. Ezzel az újabb Karenina-változattal kapcsolatban is elhangzott, hogy miként nyúlhatnak a nem kelet-európai filmesek a szent szöveghez – mintha bizony mi, akik közel érezhetjük magunkhoz Tolsztojt, értenénk belőle mindent. Érdekes, a színházzal kapcsolatban ritkábban hallani ilyesfajta ellenvetéseket – Csehovot akár Amerikában játszani nem tűnik a nagy orosz író kiárusításának. És még egy dolog azzal a kultúrkörrel kapcsolatban, amelyhez tartozónak gondoljuk magunkat: a ma Magyarországon terjedő gyakorlattal ellentétben az orosz nevek magyarra való átírásának megvan a gyakorlata és megvannak a szabályai, semmi szükség tehát ezeket a neveket az angolon keresztül átírni (nem Vronsky, hanem Vronszkij és nem Arshavin, hanem Arsavin – még akkor is, ha a neves focista mezére az előbbi változat van írva).

Joe Wright gyakorlott regényfeldolgozás-rendező, bármit jelentsen is ez. Talán azt egyébként, hogy a klasszikus irodalmi alkotások sokat köszönhetnek neki – ha mást nem, azt, hogy bizonyos regényekről újra és újra elkezdenek beszélni. Nos, ezt hívják a film hatalmának, ez a populáris kultúra egyik küldetése. A rendező azokat a regényeket szereti, amelyek címében nemes érzemények és bonyolult lelkiállapotok szerepelnek, és amelyek fő cselekményszála a család hamvas ifjú szépségeinek férjhez adása körül bonyolódik. De félre az élcet: Wright és a stábja (forgatókönyv: a hazánkban is ismert Tom Stoppard) kiválóan választ és mozgat színészeket, nagyszerűen egyszerűsíti a szerteágazó regény cselekményét (még egyszer: ez egy feldolgozás esetében törvényszerű és kötelező).

A film legnagyobb leleménye az a stilizációs közeg, amelynek segítségével egyszerre őrizték meg a regény tárgyi világát és lélektani motivációs bázisát, és egyszerre kerülték el a képeskönyvszerű feldolgozás csapdáit. A film az Anna Karenina meséjét valamiféle ugyancsak jelzésszerű színházi térbe helyezi: elvégre amúgy is áttételes játékot látunk, és elvégre a szereplők nagyon gyakran jelennek meg színházban. A dramaturgia a színházi környezetet többszörösen kiaknázza: a zsinórpadlás a helyszínek észrevétlen áttekintésére ad lehetőséget, a színfalak mögötti terület mindig is az eltitkolt történések terepe volt, és hát a színházbajárás maga is hordoz valami kirakatszerűséget, alkalmat ad az őszinte találkozásokra és az alakoskodásokra.

Nagyon meglehet mindezekkel együtt, hogy a film óhatatlanul sematizál: az orosz bürokrácia gépezetének ábrázolása mintha ismerős lenne sok-sok filmből; a kisasszonyok egyformán pihegnek az úri társaság pillantásainak kereszttüzében, a fiatalurak természetesen fessek. De mindez megintcsak elkerülhetetlen, noha nem segíti a lélektani folyamatos mély és összetett megjelenítését. A rendezői elképezéshez válogatták természetesen a színészeket is, akiket szintén bírálni szokás, talán azért, mert jól esik köszörülni a nyelvünket sztárokon. Keira Knightley valóban soványka, na igen – de hol van az megírva, hogy csakis delnők szerepelhetnek egy ilyen filmben (egyébként Anna a regényben is törékeny, a szó minden értelmében). A másik ászról, Jude Law-ról csak annyit, hogy alig ismerhető fel, és nem csak az álcaként használt szakáll miatt. Mindannyian a rendező bábjai csupán, de személyiségük átsüt a szerepeken, ez kétségtelen.

A film sem a kis- sem a nagyrealizmus módszerét nem követi – az előbbit az alkotók jó érzékkel küszöbölték ki, az utóbbira alig van lehetőség, hiszen azt Tolsztoj tudja jól, hiszen ez mégis „csak” egy film. Összességében tehát kellemes, szórakoztató és értő módon elkészített filmet láttunk, amely Tolsztoj regényét ürügyként kezeli csupán az ismert történet újramondására. Ha valaki az eredeti drámaiságára vágyik, továbbá a saját Annáját szeretné magának levetíteni, induljon a könyvtárba.

 Szíjártó Imre

Színes, feliratos angol-francia film.

Lev Tolsztoj regénye alapján. Rendezte: Joe Wright. Forgatókönyv: Tom Stoppard. Zene: Dario Marianelli. Operatőr: Seamus McGarvey. Producer: Tim Bevan.

Szereplők: Keira Knightley (Anna), Aaron Johnson (Vronszkij), Jude Law (Karenin), Kelly Macdonald (Dolly).