All the Way

Az All the Way egy elnöki és emberi portré Lyndon B. Johnsonról, aki meglepetésszerűen, tragikus körülményeknek köszönhetően vált elnökké 1963-ban, Kennedy meggyilkolása után. Az HBO bő kétórás tévéfilmje főleg Johnson politikai csatározásaira, azon belül is a saját demokrata pártja és a polgárjogi mozgalom felől egyaránt ránehezedő – és persze ellentétes irányú – nyomásra koncentrál… – RUSZNYÁK CSABA KRITIKÁJA

Bryan Cranston karrierje mindenkiénél jobb példa rá, hogy hiába aratja le valaki a tévésorozatok világának szinte összes létező babérját, a mozifilmek területén semmi sem garantálja a sikerét – még manapság sem, amikor a tévét (főleg a kábeltévés tartalmakat) általában véve a szakmán belül is többre tartják, mint a mozit, mondván, hogy az utóbbi években onnan jön az igazi innováció, az igazi történetmesélési bravúr. Cranston a Breaking Baddel mindent elért, amit a tévében el lehet érni, ehhez képest azóta is küszködik, hogy megkapja a neki járó helyet a szélesvászon nagyjai között is. Rosszabb esetben generikus blockbusterekben kap majdnem jelentéktelen mellékszerepeket (Godzilla), jobb esetben hasonlóan generikus független filmek főszerepét osztják rá. Utóbbira példa az All the Way, amelyben másodszor dolgozott együtt a Trumbo rendezőjével, Jay Roach-csal.

Egyértelműen színészfilmről van szó: az elnök energikus, trágár, ravasz, némileg extravagáns és ellentmondásos figura volt, és Cranston brillírozik is a szerepében, legyen szó akár csendes (és ritka) meghitt pillanatokról, akár (jóval gyakoribb) agresszív verbális kirohanásokról, akár egy szemöldök alig észrevehető, de jelentőségteljes rezdüléséről, akár az arc összes létező izmának hirtelen megrándulásáról és az azt követő hangorkánról.

Cranstonnak egy olyan embert kell hitelesen ábrázolnia, aki őrült határozottsággal, rámenősséggel és nem kis arroganciával kompenzál örök bizonytalanságaiért és félelmeiért – hogy ti. véletlenül lett belőle elnök, és ezt az egész ország, sőt az egész világ tudja, és ezt sosem mossa le magáról, és ha nem sikerül valami fontos intézkedést tető alá hoznia a ki tudja, milyen hosszú regnálása alatt, legfeljebb lábjegyzetként tűnik majd fel a történelemkönyvekben. A film drámai konfliktusának nagy része abból fakad, hogy mindaz, amit a neve fennmaradása érdekében megtenni kénytelen, eltávolítja a barátaitól, különösen Richard Russell szenátortól (Frank Langella kiváló, hol dühös és szinte félelmetes, hol megrázóan szomorú).

A frontvonalat természetesen a polgárjogi mozgalom jelenti: a déli demokraták leginkább lassú előrelépést képzelnek el (vagy akár semmilyet) a feketék Martin Luther King (Anthony Mackie ismét demonstrálja, hogy nem csak Marvel-szuperhősnek jó) által vezetett ügyében, Johnson azonban ebben látja a lehetőséget, hogy valami olyasmit tegyen le az asztalra, amit még évtizedek vagy évszázadok múltán is emlegetni fognak. És talán itt ütközik ki legjobban a film problémája: a színészgárda fantasztikus munkát végez, de Robert Schenkkan (saját színdarabjától írt) forgatókönyve nem tud elég mélyen, provokatívan, érdekesen belemenni a karakterekbe és a konfliktusokba. Többnyire megmarad a száraz szemléltetésnél, szenvedély egyedül az alakításokból érződik – így pedig a katarzis is elmarad.

Különösen fájó, hogy a szkript összességében óvatos távolságot tart Johnson személyének és elnökségének egyik legtöbbet emlegetett ellentmondásától: a kérdéstől, hogy valóban azért verte át a törvényhozáson szívós, kemény csatalóként a polgárjogi mozgalom történelmi jelentőségű passzusait, mert szívből hitt a feketék egyenlőségében, és abban, hogy ez előreviszi az országot, vagy pusztán azért, mert ebből tudott magának politikai tőkét kovácsolni. Márpedig a biográfiák mindig akkor a legjobbak, ha üstökén tudják és merik ragadni az efféle ellentmondásokat.

Rusznyák Csaba