Afgán keringő

Fekete körvonalú emberek rohannak a semleges, fehér háttér előtt, mellettük szürkén magasodó épületek dőlnek össze: a Menekülés rögtön e hihetetlenül asszociatív, rajzfilm-animációra hagyatkozó nyitányban tisztázza legfőbb témáit. Memóriáról, identitásról regél a direktor kevesebb, mint 90 percben – Rasmussen három Oscarra (legjobb animációs mű/ dokumentumfilm/ idegen nyelvű alkotás) jelölt csúcsteljesítménye egyszerre valóságtól elemelt, stilizált munka, ugyanakkor realizmusban gyökerező, hétköznapokba szivárgó dilemmákkal egyszerre bravúroskodó karakterdráma.

Merthogy a benyomásokra, vizualitásra támaszkodó Menekülés centrumában egy hontalan, az afgán polgárháború elől szüleivel Európába menekülő, pontosabban Moszkvában kikötő, utána pedig egyedül Dániában letelepedő értelmiségi, Amin áll. Kóválygunk a fejében, az ő intenzív szubjektivitásába helyezkedve tapasztaljuk meg az élethelyzetét, vagyis Rasmussen animációs filmje egyúttal kifogástalan coming-of-age story is: főalakunk húga kombinéjában, zenét hallgatva rója a ’80-as évek Kabuljának háború sújtotta utcáit, látszólag ügyet sem vet a körülötte lévő felfordulásra. Hamarosan viszont kiderül, itt jóval többről van szó – a Menekülés ilyen rangban Amin folyamatos öntudatra ébredésének krónikája és a rendező príma vizuális nyelvet választ a karakter fejlődésregényéhez. Szürkébe, feketébe, fehérbe burkolózó, olykor vörös fénypászmákkal tarkított kaotikus világként ábrázolja a pszichológushoz járó főalak belső tusáját: a Menekülés stilizációja egy útját kereső, válaszokat lelni igyekvő fiatalember pszichéjébe vezető mentális utazás, a durva kontrasztok, elmosódó tónusok Amin lelki zűrzavarát hivatottak leképezni.

Szellemalakokként fuldokolnak a nyílt vízen az utasszállító hajó megváltó erejű érkezésére váró menekültek, köztük a főszereplő anyja és bátyja, a havas erdőben egy világító cipőtalpú gyerek lépkedése jelenthet halálos veszélyt. Ebből is kiviláglik, hogy Rasmussen nyomatékosan posztmodern szerző, részéről a ceruzaanimáció túlburjánzása, illetve a dokumentarista technikához csatolható rideg, analitikus szemlélődés nem zárják ki egymást, vagyis a Menekülés fantázia és reália síkján bonyolódó, mediálisan is elsőrangú összjáték és e két radikálisan különbözőnek tűnő forma közös nevezőre hozása újfent a főalak elméjében, szívében dúló viharok gyötrő, ugyanakkor csodálatos metaforája. Örökké az ember számít, Rasmussen nemcsak Amin drámájának szentel időt, ugyanolyan fontosnak tartja az édesanya öregedését, honvágyát, netán a báty jövőképének szertefoszlásához vezető önfeláldozását, így leírható, hogy a Menekülés az emigrációval foglalkozó darabok egyik legjobb reprezentánsa. Sosem lép rá a kurzusfilmek útjára, inkább formavilágával, szituációival, atmoszférateremtő megoldásaival hozza testközelbe a 21. század egyik legforróbb pontját.

Rasmussen ezen felül újabb témákat vezet elő – a Menekülés ugyanis nemcsak makroszinten zajló, emlékezetpolitikai vagy társadalomanalízisre vállalkozó darab, hanem nemi identitásról, annak útvesztőiről és végül a szexuális másság felszabadító erejéről beszélő pillanatkép. Hol viccesen, többször melankolikusan, sőt, kifejezetten meghatóan ábrázolja ezt a történet – Amin eleinte Jean-Claude Van Damme harcművészeti filmjeit nézve döbben rá homoszexualitására, hogy aztán a Menekülés újra humanista drámaként zsákoljon, majd végül a főhős és szeretője, Kasper őszinte, fals zöngék nélküli kapcsolatával hozza el a katarzist. Nemcsak az észt menekülttáborokban veszteglő bevándorlók nehéz pillanatai kerülnek terítékre, a direktor a száraz tényeket rendre parányi, intim pillanatokkal ellensúlyozza, így a Menekülés több holmi eseményfelhívó, tettre buzdító emigráns-dokumentumdarabnál. Bárki számára átélhető sorsfordulatokról elmélkedik hontalanságtól a reménytelenség leküzdésén át a tőlünk elszakadó, de soha meg nem tagadott (lásd Amin rendszerellenségnek bélyegzett, az Afganisztánból kivonuló szovjetek után és a mudzsahedinek polgárháborújakor eltűnő, soha viszont nem látott apját) család szentségéig.

Amin viaskodásán túl újabb funkcióval bír a Menekülés képi világa: a zömmel rajzfilmkivitelű beállításokat ugyanis időről időre karcos híradósnittek váltják zsúfolt kabuli utcákról vagy a neonfényben ragyogó, ’90-es évek közepén mentsvárat jelentő Koppenhágáról, illetve különböző világpolitikai eseményekről, de a hangsúlyos pontokon felvillanó bejátszások csupán illusztrálják a cselekmény fordulatait, egyéb asszociatív erővel nem bírnak. E téren a Menekülés talán visszalépést jelenthet az utolsó percben lórúgással felérő, zokogó nőt ábrázoló híradórészlettel sokkoló, nem mellesleg hasonlóan emlékezetpolitikai tematikájú Libanoni keringőhöz képest, de Jonas Poher Rasmussen drámájának rendkívüli melegszívűsége az apróbb hiányosságok dacára is állja a versenyt Ari Folman izraeli-libanoni konfliktust megidéző dokumentarista tanulmányával. Sőt, a Menekülés a saját identitását összerakni próbáló (kamerával, fejhallgatóval üléseket végző pszichológusnál tartózkodó) Amin önkeresése révén még inkább a Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye nyomán született Persepolis friss lenyomata – úgy ad képet a bevándorlás alapélményéről, hogy az egyszerre tűnik ironikusnak, nyomasztónak, valamint a kellő percekben revelatív erejűnek.

Újabb erénye ugyanis a Menekülésnek, hogy képes újat állítani az emigránsdilemmáról: Rasmussen olvasatában a bevándorlók még a legnehezebb vándorlás közepette is összeveszhetnek, de leginkább az új hazába érkezés radikálisan személyiségformáló vonása lesz igazán fontos. Mi több, a Menekülés a vágyott letelepedés utáni traumákkal is bíbelődik az áldatlan utazás közben összeszedett neurózisokon kívül, nem beszélve az embercsempészet gyötrelme és a rendőrségi igazoltatásokból eredő félelem párhuzamairól, így a rendező komplexitásában részletezi választott gondolatkörét. És a 2021-es Sundance-premier óta csak jobban öregedett a mű, tegyük hozza, igen sajnálatosan – a Menekülés ugyanis nemcsak a 2015-ös szíriai emberáradat keserű mementója, hanem immár az orosz-ukrán háború miatt hazájuk elhagyására kényszerültek tűpontos lenyomata is, azaz Jonas Poher Rasmussen végképp egy örök, cseppet sem áldásos téma fontosságára irányítja kameráját úgy, hogy munkája közben LMBT-dokumentumnak, szó szerint értendő dokumentumfilmnek és vizuális ötletbörzének sem utolsó.

Szabó G. Ádám

Flee, 2021

Rendező: Jonas Poher Rasmussen