Tiszatájonline | 2024. június 8.

A tünékeny szerző esete

FEUD: CAPOTE VS THE SWANS

TÓTH EMESE ÍRÁSA
A Viszály (eredeti címén Feud) című antológiasorozat második évadában Truman Capote szárnyalását és bukását veszi górcső alá több-kevesebb sikerrel.

Amikor egymásnak ellentmondó, legalábbis a közvéleményt megosztó események megfigyelőivé válunk előfordul, hogy könnyen tudjuk az egyik vagy a másik fél igazságát választani. Ám legtöbbször az ilyen események jóval összetettebbek, mint gondolnánk. Persze a vágyunk arra, hogy egyszerűnek lássuk azt, ami nem az, sokszor képtelenné teszi az embert a józan ítélőképesség előhívására. Míg a Viszály első évada Joan Crawford és Bette Davis konfliktusáról szólt, amely a Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened to Baby Jane) című film forgatása során érte el tetőpontját, addig Truman Capote és hattyúi története egy sokkal sötétebb hangulatot kapott. Bár a két híres-hírhedt színésznő konfliktusát tekintve is megestek valóban horrorisztikus események, Capote története egyfajta pokoljárással emeli a tétet. Az epizódok többségét Gus Van Sant jegyzi, aki többek között az Otthonom Idaho, a Good Will Hunting vagy a Milk című filmek rendezőjeként ismert. 

Az előző évadhoz hasonlóan most is különböző idősíkokon keresztül ismerjük meg a szereplőket és az eseményeket, amely Joan Crawford és Bette Davis esetében egészen üdítő volt, itt azonban számos alkalommal zavarodhatunk össze. Mivel a történet sok fontos szereplőre fókuszál, körülbelül a hatodik epizódnál a nyolcból elkezdenek elmosódni a kontúrok. Továbbá némiképp önismétlővé válik, ez pedig nem tesz jót annak a folyamatosságnak, amellyel Truman Capote kivételes históriáját, diszharmonikus, sokszor irritáló személyiségét ábrázolni kellene. Mert miről is van szó? Truman Capote írónak született, egészen fiatalon kezdte a szakmát. Sokak számára az Álom luxuskivitelben című film alapjául szolgáló regény szerzőjeként ismert, azonban a megtörtént eseten alapuló többszörös gyilkosságról szóló Hidegvérrel volt igazi belépője a New York-i felső tízezer köreibe. Többek között rajongójává vált Andy Warhol, de jó kapcsolatot ápolt Richard Avedon fotográfussal és a szintén író James Baldwinnal is.

Szakmájából adódóan nem volt kérdéses, hogy az, ami másnak ezekben a körökben titkos pletykának, játszi szórakozásnak számított, számára szép fokozatosan új vitriolos könyvének bázisává válik. Jókor volt jó helyen, és akarva-akaratlanul is mindent megjegyzett magának. Ezt követően könyvének néhány, az Esquire magazinban megjelent fejezetével gyakorlatilag letaszította őket a létező összes piedesztálról. A reflektorfénybe azonban olykor kifejezetten a hattyúk kerültek, azaz a felső tízezer befolyásos fehér férfijainak fehér feleségei, akik a sorozatban is csak a felszínen tűnnek visszafogott, férjüket támogató finom úri hölgyeknek. A sorozatban Barbara Paley, Joanne Carson, Anne Woodward, CZ Guest mind napjaink A-listás színésznőinek alakításában elevenednek meg (Naomi Watts, Diane Lane, Chloe Sevigny, Calista Flockhart, Molly Ringwald), amire a legjobb szó talán az iskolapélda. Nem érződik, hogy kihívás lenne számukra ezeknek a nőknek a szerepe és nem mindegyikük kap kellő mélységet. Ennek ellenére a sorozat több ponton próbálja őket előtérbe helyezni, azonosulási pontokat teremteni, humanizálni. Érthető koncepció, viszont az alapvető, bár ki nem mondott, de érzékelhető és fontos osztályharcot ez lényegesen életleníti. Truman Capote mintegy egyszerű halandóként került a hattyúk köreibe, ahol egészen addig volt sikk homoszexualitása, amíg őket nem vette célkeresztbe, holott még CZ Guest is megjegyzi egy ponton „miért, nem igaz, amiket írt?”. Ahhoz, hogy megértsük, miért is tekint a New York-i felső tízezer hübriszként arra, amit Truman Capote tett érthetően árnyalni kell az eseményeket az emberi oldalról. Capote több mint jó kapcsolatban volt ezekkel a nőkkel, épp ezért elkerülhetetlen az az ellentmondás, amelyet a szerző érez azzal kapcsolatban, hogy élete műve nemcsak a hattyúkat, hanem őt is tönkre teheti. Azt a konfliktust azonban épp csak megfogalmazza, hogy mi számít többet, az, hogy irodalmi tekintetben egy hiánypótló regény alapjául szolgálhat mindaz, amely mások számára magánéleti dráma, vagy hogy meg kell őrizni azt a patinát, amellyel a New York-i elit áltatja magát? Szociológiai szempontból az 1970-es években egy a Capote leleplező írásait tartalmazó szemelvénykötetnek azért is lett volna fontos szerepe, mert az elit működése a hatvanas években jóval szofisztikáltabb volt, ez gyakorlat azonban már a hetvenes évek elején kezdett meginogni. Nem pusztán a számos progresszív képzőművész vagy akár a beat költők hatására, de az irodalomnak lényegi reakciót kellet adnia azokra a társadalmi változásokra, amely kapcsán az elit tagadásban élt. Capote írásai tehát a hatvanas években és a hetvenes évek elején még éppen kelthettek közmegbotránkozást, a sorozat ezen szegmensét mai szemmel nézve azonban vajmi kevés hatását érezzük, pusztán a kommunikációs terek és ingerküszöbünk változása végett. Hovatovább talán az internetes zaklatás kategóriájába sorolnák, pedig Capote anyaga vegytiszta irodalom volt.

A szerző szerepét Van Sant rendezésében Tom Hollander kapta, korábban Philip Seymour Hoffman játszotta őt el egészen megkapó módon, viszont Hollandernek egy árnyalattal jobban sikerült visszahozni az író antipatikus zsenijét. Személyisége ugyanis magnetikus volt, de nem mindig kellemes. Hollander még csak nem is kifejezetten hasonlít az íróra, azonban lelkületét, negédességét és a mögötte rejlő kegyetlen éleslátását az első pár epizódban szinte hibátlanul tálalja. Később azonban ez elsikkad abban a lelkiismereti vívódásban, amelyet Capote főleg Barbara Paley kapcsán élt meg. Paley és férje voltak azok, akik elsőként kitaszították Capote-t az Esquire ominózus számának megjelenése nyomán, és onnantól fogva mindenki az író közellenségévé vált. Mivel Barbarához állt legközelebb fontos megismerni ennek a lelki vívódásnak a fokozatait, de mintha Capote szellemi termékét szinte teljesen elhomályosítaná az általa galvanizált érzelmi túlfűtöttség. Valóban mutatott megbánást, és nem kevés önsorsrontó stádiuma volt, de ahogyan a sorozatban is nem kevés jelentéstartalommal megfogalmazzák, Amerikának ez a pezsgő, botrányokkal teli érája csak akkor szolgálhat tanulságként az utókor számára, ha Capote kerek egész történetként fejezte volna be az Answered Prayers című, hiányos, csak posztumusz kiadásban megjelent kötetet. A sorozat továbbá egészen esszenciálisan mozgásba hoz egy figurát, hogy később belőle is elvegyenek arányokat és színeket. Ő nem más, mint az akkoriban szintén íróként ismert Jack Dunphy (Joe Mantello remek alakításában), aki a korai években Capote partnere volt, ám szakításuk után is baráti kapcsolatot ápoltak egymással, bár a romantika talán sohasem szűnt meg közöttük teljesen, kimondatlanul végig ott feszült közöttük, még Dunphy kifejezetten destruktív állapotában is. De az ő ritmusa is hullámzó, ami persze érthető, igyekeznek leképezni a valóságot, milyen kaotikus is lehetett lépést tartani Capote-val, még John O’Shea-vel (Russell Tovey) folytatott súlyosan bántalmazó, toxikus kapcsolatából sem tudja időben kimenteni. Ennek okán is folytonos visszaesése az alkoholizmusba egyfajta brechti jelleget kap, ami kreatív döntésnek jó, azonban a nyolc epizódot kevéssé tölti meg tartalommal.

A sorozat egyik legbravúrosabb epizódja a dokumentumfilm, amelyet a Maysles fivérek készítettek Capote híres fekete-fehér báljáról. Ebben az részben rajzolódik ki igazán, milyen ember is volt, és frenetikus az a finom, pimasz játék, ahogyan Hollander színre viszi a gátlástalan zsenit, aki engedi, hogy forogjon a kamera a hattyúkról akkor is, amikor nem kellene. Hogy Truman Capote tisztában volt-e azzal, hogy milyen tehetséges, milyen elemi érzékkel látja át az embereket az nem vitás, viszont a lelki vívódása, a hatalom abszolutizmusa teljesen megfosztotta őt saját magában való hitétől. A sorozat az utolsó részeire ráadásul megfogalmaz valami érthetetlen sóvárgást a hatvanas éveknek pont az iránt a társadalmi berendezkedése után, amit Capote nem véletlen akart kezdetben lerombolni. A még életben lévő, már idős hattyúk megbotránkozva néznek körbe, hogy például egy aukción már a modern kor emberei kényelmes ruhákban jelennek meg „semmi stílus”, és kávéház sem maradt már, vagy csak alig, amely a régi New York hangulatára emlékezteti őket. A régi New York, amely alapvetően kirekesztette a Truman Capote-féle származásában egyszerű embereket és nem hagyta érvényesülni azt, aki nem a kizsákmányoló politikai hatalmi elit része volt, és akik olykor a művészetet sem átallták monopolizálni (fájdalmas például nézni a jeleneteket, amikor a Paley házaspár puszta kedvtelésből híresebbnél híresebb festményekkel tömi meg a saját lakásukat, ahol rajtuk kívül valószínűleg vajmi kevés ember láthatta őket). 

Viszont kibírhatatlan szenvedések árán, de talán mégis csak Capote nyerte a játszmát, az irodalmi emlékezetben ő maradt meg, és ki tudja mire vitte volna, ha nem hagyja felemészteni magát.

Tóth Emese

A Feud: Capote vs The Swans összes epizdója megtekinthető az Apple streaming platformján.



Képek forrása: FX