A székek nyikorgására figyelni kell!

BESZÉLGETÉS SZABÓ ISTVÁNNAL ÉS SÁNDOR PÁLLAL

Egy orvosprofesszor visszatér a szülőfalujába és körzeti orvosként próbál dolgozni. Szabó István Zárójelentés című filmjének a történetét a valóságból vette. Az Oscar-díjas rendező új filmének érdekessége, hogy a produceri feladatokat, pályatársa, Sándor Pál vállalta. A szegedi bemutató idején a Szeged Televízió vendégei voltak, ez a páros interjú annak a beszélgetésnek az írott változata.

Szabó István: – Valóban találkoztam egy orvosprofesszorral, nem Magyarországon, aki nyugdíjba került, de tele volt energiával és tudással, és visszatért fiatalkori vágyához és hobbijához. Ezen kezdtem el gondolkodni.

Sándor Pál: – Nekünk néha eszünkbe jut valamiről valami. Foglalkozási ártalom.

– Sándor Pál ebben a folyamatban producerként vett részt, de elsősorban ő is filmrendező. Ilyenkor sikerül kikapcsolni a rendezői énjét?

S. P.: – Nincs két énem. Nem is kellett semmit kikapcsolni. Nagy öröm és nagyon fontos dolog volt az életemben, hogy Pistával együtt dolgoztunk. Természetemet megtagadva egyetlen hangos szó nélkül csináltuk végig a filmet. Ő ugyanis velem ellentétben nagyon finoman és halkan dolgozik. Rendszeresen kijártam a forgatásra, de igyekeztem nem zavarni a munkát. De két hét után megkértem a Pistát, hadd ordítsak már egyet, mert nem bírom elviselni ezt a nyugalmat!

– Produkciós szempontból sem kell beleszólni egy másik rendező filmjébe?

S. P.: – De olyan, elő szokott fordulni, máskor is voltam már producer. Ám most semmi elakadás nem volt. Minden olajozottan ment, és azt éreztem, hogy ebből egy olyan film lesz, amilyen aztán lett is. Vagyis gyönyörű.

Sz. I.: – Palival ismerjük egymást 60 éve, de eddig mindenki tette a maga dolgát, most dolgoztunk együtt először. Hogy miért ment minden rendben? Sára Sándor, aki több filmemnek az operatőre volt mondta nekem egyszer 40 vagy 50 évvel ezelőtt: ahhoz, hogy egy film úgy 80%-osra elkészüljön, ahhoz 150%-osra kell fölkészülni. Ha fölkészül az ember és a munkatársai is, akkor nem nagyon van min elakadni.

S. P.: – Noha konkrétan nem dolgoztunk együtt, volt köztünk egy mély emberi kapcsolat. Egymás filmjeit is szerettük, és azon kívül is jól elvoltunk egymással. Régen ez egy olyan szakma volt, hogy az emberek össze voltak zárva a Lumumba utca 174.-ben, a Mafilmben. Gyakran találkoztunk, beszélgettünk, de szóba sem került, hogy együtt csináljunk filmet. Számomra ez most az élet nagy ajándéka.

Sz. I.: – Ültünk az egyik asztalnál, mi, fiatalok, másik asztalnál meg ott ült Keleti Márton, Bán Frigyes és Gertler Viktor.

– A Zárójelentésben a főszereplő ismét Klaus Maria Brandauer, és a magyar színészek többségével is sokszor dolgozott már együtt. Egy idő után nem válik egyhangúvá a kapcsolat?

Sz. I.: – Neeem! Csodálatos, hogy az ember jól ismeri azokat, akikkel dolgozik. Nem kell órákig magyarázni, ők is pontosan tudják, hogy én mit szeretnék, és is jól tudom, hogy ők mit szeretnének, mire képesek.

S. P.: – Amit én oldalról láttam, az az, hogy elképesztően szerették azt, amit csinálnak.

Sz. I.: – Nem is szerepet játszanak, hanem megpróbálnak önmaguk lenni egy bizonyos szerepben. És ha ez sikerül nekik, akkor ők is jól érzik magukat.

– Jól kell őket instruálni.

Sz. I.: – Hát, ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet. 27 éves koromban Gábor Miklóst rendeztem [Az Apa című filmjében M. T.] és hosszan magyaráztam neki, az élet értelmét, meg a szerepének a mögöttes tartalmait. Beszéltem vagy negyed órát. Ő végighallgatott és utána kedvesen azt mondta: kérlek azt mondd meg, hogy honnan jöjjek be, hol menjek ki, és ami közte van, azt én megoldom. Az ember néha hajlamos túlértékelni a saját szerepét.

S. P.: – Azért először is kell egy jó szerepet írni! Ennek a mi filmünknek a forgatókönyvét is Pista írta. És én azért figyeltem, néha azért mondott a színészeknek ezt-azt!

Sz. I.: – Hát, ez a titok….

– A film egy részét Szegeden, a Nemzeti Színházban forgatták. Miért ezt választották?

Sz. I.: – Próbálkoztunk Pesten is helyszínt találni, mert az azért olcsóbb lett volna, hisz a stáb nagy része pesti. De ez a színház olyan szép! És a vezetői, Barnák László igazgató és Horgas Péter főrendező olyan nyitottak és kedvesek voltak, hogy inkább ide jöttünk.

S. P.: – Azt láttam rajtuk, hogy szeretettel fogadtak bennünket. Jó volt itt lenni, szerettük a várost és a helyszínt. Remélem, a film olyan lett, hogy ez a város is szeretni fogja. A beszélgetés után megyünk a közönségtalálkozóra, ez lesz az első alkalom, hogy találkozunk a nézőkkel. Mielőtt ide indultunk, láttuk, hogy dugig tele van a mozi, ami nagyszerű érzés.

– Ennél a filmnél ez lesz az első közönségtalálkozó. Szeretik ezt a műfajt?

Sz. I.: – Igen, mert visszajelzéseket kapok. Én ezekből mindig sokat tanulok. A színházban a színész, de akár a rendező minden nap konkrét visszajelzést kap a munkájáról. Velünk filmesekkel ez csak ilyen bemutatók idején fordul elő. A második filmem az Apa volt. Külföldön is bemutatták, s és ott álltam hátul a vetítőteremben. Nagyon szép és feszült csend volt, aztán helyenként elkezdtek mocorogni az emberek a széken, csörgették a zacskókat. Aztán megint nyugalom lett, később meg újra volt egy kis mozgás, amiből leszűrtem a tanulságot, hogy ebben az országban bizonyos dolgok nem érdeklik az embereket. Aztán vetítették a filmet egy másik országban, nagyon messze ettől az elsőtől, megint gyönyörű csend volt a moziban, az egyszer csak ugyanott széknyikorgás, mozgás. Aztán ismét csend lett, aztán ismét mozgás. Pontosan ugyanott. Aztán több helyen is megnéztem ezt a filmet, és rájöttem, hogy ahol mocorognak, ott valamit nem elég jól csináltam, mert csökken a feszültség, és ahol csend lesz, ott eltaláltunk valamit. Erre nagyon oda kell figyelni.

M. T.

(A Szeged Televízióban 2020. február 13-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata)