Tiszatájonline | 2017. október 24.

A remény perifériája

MÁRIA RUMANOVÁ: HOTEL ÚSVIT
A Hotel Úsvit (Hajnal szálló) nem szab új irányt a kortárs szlovák dokumentarizmusnak, ehelyett módosításokkal erősíti meg az irányzat legfőbb tendenciáinak folytathatóságát. Mária Rumanová filmjének karakterei többszörösen határhelyzetben élnek az Ukrajna közvetlen szomszédságában fekvő Čierna nad Tisouban. A dokumentumfilmben a szlovák rendezőnő a közép-európai periféria kisembereinek lehetőségeit és vágyait mikrotörténeteken keresztül fürkészi… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

MÁRIA RUMANOVÁ:
HOTEL ÚSVIT / HAJNAL SZÁLLÓ

A Hotel Úsvit (Hajnal szálló) nem szab új irányt a kortárs szlovák dokumentarizmusnak, ehelyett módosításokkal erősíti meg az irányzat legfőbb tendenciáinak folytathatóságát. Mária Rumanová filmjének karakterei többszörösen határhelyzetben élnek az Ukrajna közvetlen szomszédságában fekvő Čierna nad Tisouban. A dokumentumfilmben a szlovák rendezőnő a közép-európai periféria kisembereinek lehetőségeit és vágyait mikrotörténeteken keresztül fürkészi. A filmet már szlovákiai premierje, az idei Febiofest előtt kitüntetett figyelemben részesítette a kritika.

Mária Rumanová a szlovák filmművészet legzsengébb évjárataihoz tartozik, a rendezőnő 1989-ben született. Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy egy fiatal rendező új dokumentumfilmjében olyan súlyos és depresszív témához nyúlt, mint a posztszocialista iparváros rohadása, eddigi életműve alapján azonban a Hotel Úsvit logikus folytatás. Rumanová eddig két diákfilmet tudhat maga mögött, mindkettő rövid terjedelmű. Az Izolácia (Elszigeteltség, 2013) című 18 perces dolgozata a társas magányt helyezi előtérbe, míg másik rövidfilmje, a 26 perc terjedelmű Proti srsti (kb. Kedve ellenére, 2014) tematikailag, vizuálisan és karaktereit tekintve is mostani filmje közvetlen előzményének tekinthető. Láthatóan tehát Rumanová ugyanazon csomópont köré rendezi filmjeit: a marginalizálódott helyzetbe került emberek őrlődései képezik vesszőparipáját. A Hotel Úsvit esetében először vállalkozott középhosszúságú filmre, és bár munkája nem haladja meg az ötven perces terjedelmet, tömörsége, gyors ritmusa és sűrű képi kompozíciói voltaképpen mozifilm hosszúságú problémabokrot rejtenek magukban.

2d202663-573f-4ad2-8a6f-8b6d339abf6f

Rumanová filmnyelvi törekvései előtt az az irányzat törte az utat, melyet a megnevezés kényszere okán máshol „új szlovák dokumentarizmusnak” kereszteltem el. Ezen áramlat mozgatórugóinak megértéséhez egészen az 1990-es évekig kell visszanyúlni, amikor a szocialista filmtámogatási rendszer összeomlása után, de még a kapitalista piaci struktúrák – politikai akadályokba is ütköző – kiépülése előtt a szlovák film vákuumhelyzetbe került. Az évente gyártott produkciók száma oly mértékben lecsökkent, hogy a szlovák film léte is veszélybe került, a filmtörténészek pedig a szlovák filmről mint fantomról kezdtek beszélni. Ebből a tetszhalott állapotból a szlovák filmet a 2000-es évek elejétől a dokumentumfilm emelte ki fokozatosan, az innen kiágazó tendenciák aztán a jelenlegi évtizednek az elejére elérték a nemzetközi érdeklődés ingerküszöbét. A filmtörténetírás Pavel Branko nyomán „90-es nemzedéknek” (Generácia 90) kezdte hívni ezeket a hasonló jegyeket mutató alkotókat. Az általuk készített filmek iránti nemzetközi figyelem nyomán északi szomszédunk filmművészete az 1960-as évek szlovák újhulláma után újra felkerült a térképre. Kézenfekvő, hogy a szlovák film úgyszólván életben tartása érdekében az alkotók a játékfilmnél jóval kevésbé költségigényesebb dokumentumfilmhez és a minimalista esztétikához fordultak.

Ezek a kényes problémákat (a romák helyzete, a társadalmi mobilitás korlátai, emigráció, korrupció stb.) fókuszba állító alkotások egyúttal képesek voltak betölteni azt az űrt is, amit a filmkritikusok zöme hiányolt a korábbi évtized munkáiból. Nevezetesen olyan társadalmi funkciót vállaltak magukra, amely kritikusan vizsgálja a fennálló politikai-társadalmi struktúrákat. Az új szlovák dokumentarizmusnak az úgynevezett „társadalmi dráma” (szlovákul: sociálna dráma) lett a vezető műfaja, vagy legalábbis kategóriája. Vagyis a szlovák filmesek a hátrányból, a financiális háttér hiányából kovácsoltak erényt maguknak, 2009-es alapítása óta pedig a Szlovák Audiovizuális Alap jelentős támogatásban részesíti a szlovák filmeseket, vagyis költségesebb produkciók is lehetségesek a korábbi nemzetközi pénzügyi modell helyett. Mindennek következtében a kortárs szlovák film a sok szűk esztendő után kivívta a nemzetközi filmes nyilvánosság figyelmét (erről a számos helyről besöpört fesztiváldíjak is árulkodnak). Ha meggondoljuk, valami hasonló volt a motorja a szintén az új évezred elejétől felnövekvő, de nemzetközileg mélyebb beágyazottságú „román újhullámnak” is, a minimalizmus, a dokumentarista jellegű játékfilm, a nyomasztóan fakó színkezelés, a társadalmi krízisekkel való szembesítés felvállalása egybevág a kortárs szlovák film ezen irányzatával.

6dd1966d-f72b-4cbb-8493-f662ec827cf6

A Hotel Úsvit továbbépíti ezt a hagyományt, amikor a szlovák-ukrán határ közelében fekvő Čierna nad Tisou (Tiszacsernyő) lepukkant ipari városába viszi nézőjét. Ez az a város, ahol Dubček és Brezsnyev elvtárs 1968-ban találkozott, miután a Varsói Szerződés országai barátilag eltaposták a prágai tavaszt. A szocialista nagyipari vállalatok felszámolása nyomán létrejött lepusztult városok képe közös közép-európai tapasztalat, a lengyel Nowa Hutától a cseh Ostraván át a magyar Ózdig és Miskolcig. Ezzé lett Tiszacsernyő is, melyet korábban a „szocializmus aranykapujának” (Zlatá brána socializmu) titulált a kommunista propaganda. Mária Rumanová a hanyatlás minden klasszikus vizuális jelét felvonultatja, kopott lakótelepeket, illegális üzelmekre tett utalásokat, elhagyatott vasúti épületeket, drótkerítést, gettórapet, nyomasztó szürkeséget tálal elénk. A lakótelep a szlovák filmes heterotópiában a személyes izolációt és nyugalmat jelentő kert metaforájával szemben képződött meg, míg a térbeli metaforákban a pozsonyi Petržalkához kötött hip-hop és a kelet-szlovákiai panelekhez kapcsolt „kreolosított” gettórap a transzkulturalitással kapcsolódott egybe. A panelépületek fakó színei, a minimalista filmes eszköztár többek közt a Kutyám, Killer című filmből, a magány, az elhagyatottság az Eva Novából köszön vissza, míg a cigányok reprezentációs módja számos szlovák romafilmmel mutat rokonságot. A hely többszörösen is határhelyzetben van, nemcsak Szlovákia és Ukrajna (valamint Magyarország) hármas határán fekszik, hanem az Európai Unió, sőt sok tekintetben Európa peremvidékét is képezi egyszersmind. Rumanová stabilizálja a kortárs szlovák film tendenciáit abban is, hogy Jaroslav Vojtek Hranica (Határ, 2009) című filmjéhez hasonlóan határmenti régiót emelt a középpontba. Vojtek afféle „kis Berlinként” az 1946-ban a kettévágott Szelmencet vizsgálta, melyek egyik része, Nagyszelmenc Szlovákiához, Kisszelmec viszont a Szovjetunióhoz (majd Ukrajnához) került, de mindkettő magyar többségű lakossággal. A folytathatóságot igazolja, hogy Kelet-Szlovákia térbeli metaforája a kortárs szlovák filmben rendszerint a periféria szemantikáját asszociálja.

A topográfiai periférikusságon túl a film, mely a szlovák-magyar kétnyelvűséget természetesnek mutatja, a szereplőket is fizikai és pszichológiai határhelyzetekben ábrázolja. Haldokló anya és pénzügyi nehézségek miatt kialakuló házastársi feszültség képviseli ezt az egyik famíliában, a romacsaládban lopás és határátlépés generál viszályt, míg egy túlsúlyos férfi platonikus módon vágyakozik egy szőke, dús sörényű vasúti kalauznő iránt, ezért napjait a fogyásra tett sikertelen kísérletek kormányozzák. Ezek a konfliktustípusok jelzik, hogy a Hotel Úsvit szereplőinek vágyai és korlátai nem pusztán a lepukkant kelet-szlovákiai egykori iparváros hanyatlásából és a társadalom működésképtelenségeiből fakadnak, problémáik hétköznapi emberi problémák. Az álmok a Vladislav Šarišský minimálzenéjével kísért reménytelenséggel szemben jelennek meg, a hanyatlástörténetek közepette, így aztán itt nem lúzerekről van szó, hanem saját sorsukon változtatni igyekvő kisemberekről. Az Úsvit hotel – vagyis a Hajnal szálloda – csak egyetlen alkalommal, mintegy marginálisan, a kommunista párt kortesbeszédének színhelyeként ironikusan jelenik meg a filmben, ám még ha az iparvárosi lét rehabilitációja ábránd is, mindez a remény, s nem a lemondás felé mozdítja el a film hangulatát. Ebből a szempontból szimbolikus, hogy a film egy vasúti utazással kezdődik, és a letargikus környezetből való távozással végződik, melynek egyik értelmezési lehetősége ugyan az emigráció, a másik aspektusa viszont a mobilitás, az újrakezdés igenlése.

44a9b42a-acea-4661-b649-c3a3f56a46b0

A ’70-es évekbeli magyar fikciós dokumentarista filmes mozgalom, az úgynevezett „Budapesti Iskola” a tisztán dokumentumfilmes látásmódból fordult többé-kevésbé a fikciós játékfilm és a társadalmi dokudráma kombinációja felé. Az új szlovák dokumentarizmusban hasonló tendencia figyelhető meg, a már említett Kutyám, Killer és az Eva Nová című filmektől kezdve a fiktív elbeszélést dokumentarizmussal egyesítő Kráľ zlodejov (A tolvajok fejdelme, Ivan Fíla, 2004) vagy a Cigán (Cigány, Martin Šulík, 2011) hiperrealista konvenciókkal operáló ábrázolásmódjáig. Ez a hibrid jelleg megmutatkozik ebben a filmben is. A Hotel Úsvit ugyan gyakran csak felvillantott képeken és mikrotörténeteken keresztül mesél, de tudatosan felépített lineáris íve van. A dokumentumfilm és a fikció kereszteződését mutatják az utólagosan beépített monológok, valamint a lakásokba beengedett kamera is, mely a szürkeséget poétikus képekkel ellenpontozza. A tört tereket, ahol az előtérbe rendszerint belóg valami ajtó- vagy ablakkeret, a leskelődő kamera hozza létre, de ez nem a cinema direct fly on the wall („légy a falon”) kameratechnikájával mutat rokonságot, mint inkább a fikciós játékfilmmel. De ugyancsak a fikciós film felé mutatnak a tartalmas képi kompozíciók és a kameramozgások, melyek tömören képesek elbeszélni. Az égen az elszálló repülők kondenzcsíkjai az elvágyódást reprezentálják, míg az apa valódi revolverével játszó kisfiú képei vagy a gyermeket váró cigánylány hasára ráközelítő kamera önmagukon túlmutató társadalmi problémákat értékeltetnek jelzésszerű utalásokkal.

A Hotel Úsvit nem fordítja másfajta pályára a 2000-es évek elejétől előtűnő új szlovák dokumentarizmust, annak hagyományait követi. Mindazonáltal az irányzat olyan átalakítására tesz kísérletet, amely a társadalmi és gazdasági bomlásfolyamatok közepette a vágyakra is hangsúlyt helyez, a remény perifériáján mutatja meg a kisemberek vágyálmait.

Gerencsér Péter

299952_1503440770.7917Hotel Úsvit / Hajnal szálló

Rendezte: Mária Rumanová
Szlovák dokumentumfilm
49 perc, 2016
RTVS – Punkcharts Films