A nagy füzet

Nagy irodalomból nagy film és azonnali jelentős fesztiválsiker – így üdvözölhetjük Szász János A nagy füzet című új alkotását, az év kétségtelenül legnagyobb magyar filmes eseményét.

A nagy füzetet nehéz lesz önmagában szemlélni, úgy értem a körülmények és a róla szóló közvetlen ismereteink figyelembe vétele nélkül. Ez nem jó és nem rossz, a műalkotások után ugyanis törvényszerűen úszik valamilyen fénycsóva, amelyben komolynak tűnő és pletykajellegű hírek egyaránt fel-felvillannak; különösen így van ez a filmek esetében. A nagy füzet nem fogja tudni elkerülni a hivatkozásokat Agota Kristof regényére – az írónő nevéről régen leestek az ékezetek, hiszen élete jelentős részét külföldön élte le, művei továbbá kevés kivétellel nem magyarul születtek. A 2011-ben elhunyt írónő ugyanakkor folyamatosan tartotta a kapcsolatot kényszerűen elhagyott hazájával; örökre emlékezetes marad az a nagyon erős nyugat-dunántúli akcentus, amelyen a vele készült beszélgetésekben megszólalt. A regény és a feldolgozása összekapcsolódása törvényszerű, mert a film a legklasszikusabb irodalmi feldolgozás, amellyel kapcsolatban még az adaptációkkal kapcsolatos lehető legterméketlenebb szempont is megelevenedhet, ez pedig az úgynevezett hűség dolga. Egy film egyrészt egészen egyszerűen nem lehet hűséges az alapanyagához – egyébként: mi az a hűség? – hiszen két tökéletesen különböző ábrázolási közegről van szó. Egy példa, és ezzel máris belementünk a pontos-nem pontos feldolgozásokról szóló viták zsákutcájába: az Agota Kristof regényében megjelenített környezetet sokkal komorabbnak képzelem annál, ahogy a filmben megjelenik. Erről a Szász János filmjeiben megjelenő megszépítő, vagy inkább esztétizáló jellegről még szó lesz a továbbiakban, itt annyit érdemes megjegyezni, hogy ugyanez a törekvés jellemzi a korábbi, ugyancsak rendkívül erős irodalmi anyagból táplálkozó filmjeit is (Woyzeck 1993, Vitman fiúk 1997, Ópium 2007). Szóval kétségtelennek látszik, hogy a film a rendező regényét viszi vászonra. A másik oldalon mégiscsak vannak olyan irodalmi feldolgozások, amelyekben felismerhetők az eredeti mű mondatai, jelenetei; ilyen Szász János mostani filmje is.

A rendező vállalkozásával kapcsolatos kétségeim pontosan innen erednek: a film egészen egyszerűen nem állja ki a regénnyel való összehasonlítás próbáját. Ami az írónőnél metafizikai kietlenség, az a filmben törvényszerűen időhöz és térhez köthető konkrétum, ami ott a kimondhatatlan bölcs elhallgatása, az emitt felesleges beszéd, ami a regényben magyarázatot nem igénylő szenvedés, az a vásznon motiválatlan kegyetlenség. A film cselekményének történelmi beágyazottsága a dolog természetéből eredően sokkal erősebb, ezért aztán a film alig hihető, mert a történések szintjén indokolatlanul marad mindaz a szörnyűség, ami a főszereplő ikrekkel megtörténik – a nagymama, a szolgálólány, a német tiszt és a magyar nyilasok úgy bántják őket, hogy mindennek hiányzik a lélektani megalapozása. Értem én, mindezt a film természetesen elhallgathatja vagy eltakarhatja, de nem a cselekmény egészében, mert így a film emberi világa elveszti az ellenpontját, és mindez nehezen képzelhető el egy olyan háborús helyzetben, amelyben ugyebár nem egy árván maradt testvérpár lehet az összes szereplő céltáblája. Talán ehhez a reflektálatlan és némileg sematikusnak vagy gépiesnek tetsző közeghez tartozik: jó volna látni egy olyan filmet, amelyben Tóth Orsolyán nem követnek el erőszakot, és Kovács Lajos kiléphet a kapcsolatokra éhes, de agresszív figura szerepköréből – az egyediségre törő művészfilmeknek is megvannak a maguk sablonjai. Nem összehasonlítani tehát sajnos nem lehet a regényt és a filmet. A feldolgozások problémáját talán Szabó István fogalmazta meg a legjobban a Mephistóval kapcsolatban: elsőrendű irodalmat nem szerencsés megfilmesíteni, erre a legjobban a közepes regények alkalmasak. Nos, Agota Kristof regénye nagy irodalom, amiből csak efféle képeskönyv születhet.

A nagy füzet éppen most és éppen így való megszületésétől ebben a pillanatban elválaszthatatlan az egyébként a legkevésbé sem új filmtámogatási rendszer, amelynek első eredményéről beszélünk. Nem lesz persze mindig így, az idő remélhetőleg elmossa a film mellől ezeket a körülményeket; most mégsem hagyhatjuk mindezt figyelmen kívül. A film az elmúlt hetekben belesodródott néhány érdekes logikai futamba, amelyek ugyanakkor szépen jelzik a magyar filmipar állapotait. Az egyik értelmezési mező nagyjából így öltött nyelvi formát: „lám, biztossá vált, hogy a központi elosztási rend igazi művészetet is támogat, tehát nem váltak be azok a félelmek, amelyek a magyar film egészének kommersszé válásával voltak kapcsolatosak”. Szász János filmje a leghagyományosabb, műgonddal készült, szép kivitelű, a közreműködők mesterségbeli tudásáról tanúskodó alkotás, még az is meglehet, hogy ebben a formában fájdalmasan avult filmkészítői étoszt testesít meg. Az európai országok többségében meghonosodott, közvetítői intézményen keresztül gyakorolt állami támogatási rendszerek viszont azt mutatják, hogy a nemzeti film fő ereje éppen az ilyen művészmoziban van. A másik vélekedés valahogy így szól: „a magyar film bizonyította, hogy mégiscsak életképes, ez mutatja A nagy füzet díja Karlovy Varyban”. Nem akarok így kora ősszel előjönni a magányos fecskéről szóló mondással, ugyanis a magyar film igencsak messze áll ebben a pillanatban a talpraállástól, és hát nehezen feledhető a filmtörténetünkben keletkezett hároméves hiány.

Mindent összevetve A nagy füzet képviselheti a magyar nemzeti filmgyártás egyik meghatározó irányát: a komoly, művészi erővel és meggyőződéssel készült szerzői filmet.

Szíjártó Imre

Német–francia–magyar–osztrák film. Rendező: Szász János, író: Agota Kristof, forgatókönyv: Szász János, Szekér András, operatőr: Christian Berger, producer: Sőth Sándor, vágó. Ruszev Szilvia.

Szereplők: Molnár Piroska (nagymama). Gyémánt László (az egyik iker), Gyémánt András (a másik iker), Ulrich Matthes (apa), Bognár Gyöngyvér (anya), Ulrich Thomsen (tiszt), Tóth Orsolya (Nyúlszáj).

Kapcsolódó program:

A nagy füzet – Szöllősi Géza és Dobos Tamás kiállítása a NextArtban