A mese, ami szétválaszt

Feltűnő, hogy a Mad Max-széria rendezője pályafutása során gyakran visszatért a feminizmus boncolgatásához – a magát is a hölgyek pártjára soroló akciórendező több zsánerben is utalást tett hitvallására. Míg Az eastwicki boszorkányok dark fantasyjében a négy címszereplőnő kéjvágya okoz galibákat és sodorja őket a Jack Nicholson-féle szexördög karmaiba, addig A harag útja Maxe és Furiosája egyenrangú partnerekként üzennek hadat a posztapokaliptikus-rabszolgatartó patriarchátusnak.

Hasonló indíttatásból születhetett az A.S. Byatt 1994-es novelláját (The Djinn in the Nightingale’s Eye) feldolgozó Háromezer év vágyakozás is: közös platformra hozni női és férfi perspektívát, valamint új gondolatokat celluloidra préselni mítosz és varázslat univerzális, hétköznapokba szivárgó befolyásairól. Úgy tűnhet, az egykori orvos Dr. Miller eleinte nyeregben is érzi magát. Szimbolikus tárgyak – jelesül egy közel-keleti szellemet évszázadokra bezáró kék-fehér üvegpalack –, álomszerűséget generáló áttűnések, nem evilági fantáziákat sugalló rikító színvilág katapultálnak bennünket a mágikus realizmus birodalmába. Témafelvetésekben ugyancsak gazdagnak tűnik Miller aktuális dolgozata – a mítoszok eredetét és utóéletét kutató Dr. Alithea Binnie és az isztambuli Agatha Christie-lakosztályában először óriásként megjelenő, majd emberformájúra zsugorodó dzsinn melodrámai csiki-csukija tudomány és hókuszpókusz relációjával bíbelődik, azaz két radikális ellentétes szemléletű karakter hitvitája is kisülhetne a dologból.

Csakhogy idővel kiviláglik, nem esszük olyan forrón a kását, Miller ezeregy éjszakán át nyúló meséje örökre leragad a feltételes módok, valamint a hozzájuk járuló kifejtetlen problémafelvetések alsó szintjén. Dicséretes, hogy a Háromezer év vágyakozásban kamaradrámai zártság, illetve romantikus, eposzba hajló látványosság vegyülnek egymással, lévén a dzsinn egy kis szobában beszél entellektüelpartnerének több évezredes viszontagságairól, John Seale operatőr pedig nagyszerűen játssza egymásba a szűk tér és a határtalan imagináció vizuális megjelenéseit, de a képi ötletbörze mit sem ér tartalmas gondolatok nélkül. Ragaszkodjanak bármennyire is egymáshoz, nő és férfi pusztán kommentálják a szellem által regélt fabulákat, de valódi, sorsfordító hatást egyik mese sem gyakorol rájuk, így a három kívánság negatív következményeiről szóló tanmese vagy a nők kiszolgáltatottjaként tengődő kísértet female gaze-ínyencségű párhuzama csak levegőben lógó témakezdemények.

Pusztán távolról szemléljük az eseményeket zsarnoki uralkodóról, véletlenek összjátékáról, rabiga alól felszabaduló dzsinnről és szívfájdalomról: a Háromezer év vágyakozás iskolapéldája az ígéretes cselekménnyel babonázó, de azt üres bűvésztrükkel semmivé foszlató moziblöfföknek, a Terry Gilliam-féle Doctor Parnassus vagy a Pi élete erényei helyett a Tarsem Singh jegyezte Zuhanás gyermekbetegségei jönnek elő belőle. Alithea és a dzsinn párbeszédei során ráadásul zömmel a nő tölti be a hallgatóság szerepét, így a milleri feminizmus ideája sem kimondottan érvényes, pláne, hogy a sztori atmoszférája is meglehetősen fáradt, ha zárt szituációs drámájuk csupán teátrális, régimódi beszélő fejes epizódokban merül ki és azokról élesen leválnak a szellem grandiózus elbeszélései. Újabb probléma, hogy férfi és nő, helyesebben az átlagember és a természetfeletti lény ad hoc módon habarodnak egymásba – nincs emocionális töltet, felvezetés, karakteralapozás, csak a gyorsan összecsapott, hirtelen vallomásban csúcsosodó lamúr, ezért a Háromezer év vágyakozás épp a címbe foglalt szerelmi megszállottság útvesztőit hagyja parlagon heverni.

Innen nézve pedig a mesék teremtő ereje sem bír valódi téttel: Miller jól láthatóan a saját magányának falai közé rekedt doktornő érzelmi virágzását preferálja, a főhős emancipációját állítja szembe a COVID-éra izolációjával, valamint a figura introvertált belvilágával. Ebből nyújtana kiutat a mitológia, mint ősi hatása révén mindennapi embereken is segítő allegorikus képzet, csakhogy a félszívvel rajzolt karakterek és a semmibe vesző dzsinn-mesék épp az eredeti szándék, vagyis a regék által összekötött magányos lelkek epikája ellen dolgoznak – a Háromezer év vágyakozásban sajnos a történetmondás nem egymás karjaiba omlaszt, hanem távolságot ékel a szerelmesek közé. Miller fantasy-románca végképp darabokra hullik az utolsó felvonásban: az Isztambulból Londonba helyeződő narratíva hirtelen lapos aforizmagyűjteménnyé silányul, egymást követik a felszínes bölcsességek. Igaz, az író-rendező próbál a helyzet magaslatán állni, például egy xenofóbiát körüljáró mellékszál erejéig, de súlyosabb kérdésköreit rendre torpedózzák az ismét átmenet nélkül beköszöntő, arcpirító pálfordulások, egy alkalommal például undok szomszédokkal, laktató finomsággal.

A Háromezer év vágyakozás ilyen rangban végképp semmit nem közöl történetírásról, szívet-lelket mardosó melodrámai óhajtozásról, a szerelem illúziójáról: fájdalmasan leegyszerűsít, kezdetben felvillantott intelligens premisszáit butácska tézisekre cseréli – Tilda Swinton és Idris Elba ugyan helyt próbálnak állni Miller légüres felnőtt meséjében, a történet inspirálatlanságát képtelenek javukra fordítani. Végső tanulságként csupán olykor giccshatárt súroló zenével támogatott jelenetek, valamint egy szintén negédességgel ijesztgető zárókép maradnak – joggal kívánhatjuk George Millertől e súlyos hézagok kijavítását.

Szabó G. Ádám

Three Thousand Years of Longing, 2022

Rendező: George Miller

Szereplők: Idris Elba, Tilda Swinton, Aamito Lagum, Lachy Hulme, Megan Gale