Tiszatájonline | 2023. január 15.

A magaslati levegő szabaddá tesz

NYOLC HEGY

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Filmszerű is lehetne Paolo Cognetti 2016-os regényének adaptációja, de Felix van Groeningen és társrendezője, illetve élettársa, Charlotte Vandermeersch zömmel a teatralitásra szavaznak.

A Szarul állnak a dolgok alkoholgőzben pácolt, generációs különbségeket is felvonultató nevelődéstörténete, illetve az Alabama és Monroe zenés románca után a belga rendező újfent a szenvedélyfilm zsáneréhez nyúl. Igaz, ez jelen esetben a férfimelodrámát takarja – Pietro és Bruno örök barátsága ugyanis a férfilélek rejtelmeit fürkészi, plusz univerzális kérdéseket is feltesz összetartozásról, életutakról, szeretetről.

Innentől adná is magát, hogy a Nyolc hegy képekkel mesélő, tehát vizualitásra hagyatkozó, meditatív hangütésű karakterdrámává növekedjen és néha úgy tűnik, Groeningen és Vandermeersch élnek is a kínálkozó lehetőségekkel. Sötét, éjszakai égbolton vörös parázs ragyog, lélegzetállító nagytotálok sokasága nyílik, melyek a természetben pontszerűvé zsugorodott embert fürkészik, valamint az olasz Alpok havas hegycsúcsai szegélyeznek mindent. Ruben Impens operatőr ki is tesz magáért, a többek között a Julia Ducournau-féle Titán beállításaiért is felelős képfestő próbálja ugyan szolgálni a rendezői elképzeléseket, de képességei vajmi keveset érnek, ha a két direktor jószerivel nem képes többre a sablonok biflázásánál.

Legnagyobb problémájuk ugyanis, hogy a Nyolc hegy bár drámai fordulópontokkal kecsegtet, alig vagy egyáltalán nincs lehetőségünk beleélnünk magunkat a sorsfordító pillanatokba. Feltárul előttünk Pietro és Bruno gyerekkora, az előbbi hirtelen elveszíti az édesapját, végiggaloppozunk az elválás, majd újraegyesülés, végül az elkerülhetetlen tragédiák stációin. Groeningen viszont csak tételszerűen felmond, de nem él át semmit, ahogy karaktereit sem bírja ilyesmire. Pontról pontra halad a legfontosabb állomásokon, viszont hiányzik a figuráit ténylegesen árnyaló, akadémikus vonások helyett elmélyült, filozofikus szituációk tömkelege, így a Nyolc hegy vázlatos, teljesen fésületlen, beváltatlan ígéret marad.

Ugyancsak nem segít, hogy a rendezők gyakran didaktikus tételmondatokat adnak a figurák szájába. Legyen szó párbeszédről vagy a cselekményt egyébként menetrendszerűen kísérő, Pietrótól származó narrációról, a Nyolc hegy semmi lényegeset nem közöl. Legfeljebb illusztrál, de mélyre soha nem ás. Hol a főhős apja tesz kinyilatkoztatást a természetről, hol maga főalak zárja keretbe belső monológként azt, amiről már korábban tudomást szerzett a néző. Panteista hangvételűnek, atmoszférára hagyatkozó darabnak tűnhet a Nyolc hegy és párszor sikerül is meghaladnia a korlátait: ilyen a Pietro és Bruno párkapcsolatairól regélő hosszú és valóban kidolgozott jelenetek sokasága. Látszik rajtuk, Groeningen és Vandermeersch – talán élettársi kapcsolatuk révén is – energiát fektet beléjük, olyannyira, hogy produkciójuk ilyenkor már-már új életre kel. Döntésekről, szorongásokról beszél a film e szcénákban, helyesebben rávilágít, hogy az Alpokban találkozó, eltéphetetlen kötelékekkel összefont Pietro és Bruno életfelfogásai hogyan befolyásolják nemcsak szerelmeik, de saját életüket is.

E rétegzett problémafelvetés viszont gyorsan semmivé foszlik, miután a rendezőpáros hosszú, de kidolgozatlan epizódokat szentel egy alpesi faház építésének, a semmibe révedő, légüres figurák panorámáinak. Ráadásul a Nyolc hegy újabb hálás témákat hagy parlagon heverni. Láthatóan foglalkoztatja például, hogy míg a tehénpásztor Bruno gyermekkorától fogva vívódó, két világ között őrlődő személyiség, addig Pietro képes az akadályok fölé emelkedve új életet kezdeni. Mi több, Groeningen és Vandermeersch nyíltan ki is mondják, létezhet átjárás munkásosztálybeli és értelmiségi attitűd között, az osztályellentét nem állhat a valódi kötődés útjába. Úgy fogalmaznak, pusztán a bennünk gyökerező érzelmek, mint bizonytalanság vagy remény döntik el, képesek leszünk-e továbblépni vagy sem, hagyjuk, irányítson-e bennünket a múlt vagy tudunk-e a jelenből a jövőbe pillantani.

A Nyolc hegy tájpoézise is valami efféléről tudósítana: ahogy a havas csúcsok rengetegében odaveszni látszik az ember, úgy magának az egyénnek is saját érzelmei zűrzavarában ildomos rendet tennie – Groeningen és Vandermeersch olvasatában ugyanolyan kiismerhetetlen a táj, mint a lélek rejtelmei. Probléma azonban, hogy a rendezők többnyire csak jelzésértékűen ügyelnek a valóban felmerülő dilemmákra, csaknem szappanoperai betétekké redukálva az összes szívfájdalmat, így a Pietro és Bruno felnőttkori találkozását, elválását, majd békülését pásztázó jelenetek szétesőek, ami folytán a közel 150 perces játékidő is fárasztóan, rétestésztaként nyúlik. Noha a rendezők fennen hirdetik, a Torino-Alpok, város-természet-ellentét hiábavaló, ritkán érezzük a jelentőségét. Ugyancsak bő lére eresztett, de kifejtetlen periódus a Himalájába utazó, ott tiszta lappal induló, majd szerelemre is találó, közben barátja sorsát is narráló Pietro harmóniája: a Nyolc hegy ilyenkor újfent csak szemlélődik, de nem értelmez és következtetéseket azonban nem von le, így a Pietro-Bruno-barátság drámai záróakkordja sem lehet olyan falrengető, mint amilyennek a Groeningen-Vandermeersch-duó elképzeli.

Vagyis a Nyolc hegy rendkívül ambiciózus, de vállalásait ideje nagy részében nem teljesítő, a többre vágyókat cserbenhagyó próbálkozás: inkább nagy ecsetvonásokkal rajzolt, de hiányosságait leplezni képtelen eposz, mint valóban intim karakterportré.

Szabó G. Ádám



 

Le otto montagne, 2022

Rendező: Felix van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

Szereplők: Luca Marinelli, Alessandro Borghi, Elisabetta Mazzullo, Filippo Timi, Elisa Zanotto