A jóság teszi az embert

MRS. HARRIS PÁRIZSBA MEGY

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Ódivatú, mégis üde: Paul Gallico 1958-as regényének moziadaptációja nem váltja meg a világot, de látszólag anakronisztikus stílje olyan őszinte optimizmust konzervál, melyre egyre ritkábban akad példa.

Igaz, a regény 1992-ben már kapott egy tévéfilmes (plusz az írásmű dialektusos címét – Mrs. ’Arris Goes to Paris – őrző) feldolgozást a néhai Angela Lansbury és Diana Rigg szereplésével, gyöngyvásznas bemutatkozására egészen mostanáig, sőt, egy zömmel hazánkban forgatott brit–francia–magyar koprodukcióig várhattunk. És egy olyan érában, ahol a szuperhős-dominancia lassan száműzi az emberi tényezőt, mi több, CGI-kavalkádjaik nemcsak a humán tettvágyat, de a csoda revelatív erejét is margóra száműzik, nincs szomjoltóbb a Mrs. Harris Párizsba megy-nél.

Hibája persze ugyanabból fakad, mint legfőbb erénye, jelesül valóban tévésen snittelt, nagyrészt szabálykövető klasszicizmussal fotografált mese, de címszereplőjének lehetetlen ellenállni, főhőse révén a film tényleg hótiszta tündérmesévé, abszolút vágybeteljesítő fabulává avanzsál. Bírálhatnánk a cselekményt, lévén a Mrs. Harris…-ről üvölt a materialista világkép, csakhogy érezzük, az 500 fontos Dior-estélyiért Londonból a fények városába repülő hadiözvegy takarítónő véletlenül sem önző okokból kerekedik fel, hanem szürke napjai felvillanyozásán túl másokért is cselekszik. Jelszava a segítőkészség, ilyen rangban is mesehagyományokat követ Anthony Fabian ártatlan mozimágiája. Legjobb barátnő, udvarló, Európában délceg könyvelő, kiteljesedni vágyó modell, valamint kontrapunktként a brit osztályrendszer, illetve a francia burzsoázia támogatják vagy gáncsolják a főkaraktert, vagyis a mesék segítőtárs-ellenlábas-struktúrája érvényesül.

Fabian viszont nemcsak univerzálissá formálja, de aktualizálja is a sztorit: a Mrs. Harris Párizsba megy takarítónője ugyanis éhbérért súrol, porol, húz ágyneműt, vagyis feltárul az osztályellentét tematikája, amely nemcsak az angol kasztrendszerre, de a párizsi divatvilágra is kiterjed, így profán kalandhősünknek tényleg akadályokon kell átvágtatnia szent célja eléréséért. Természetesen a direktor sosem viszi túlzásba a szociodrámai párhuzamokat. Noha ízig-vérig feminista darabot alkot, radikális nőábrázolás helyett inkább az őszinte báj lélekemelő erejében hisz, így a Mrs. Harris Párizsba megy a játékidő összes pillanatában elhiteti velünk, a címhős jósága belülről fakad, örök derűlátása valóban képes embertársai napjainak beragyogására, az idei adaptáció a segítőkészség, a társra lelés, tolerancia és a humanizmus egyszerre rózsaszín mázzal bevont, ugyanakkor egy komfortos valóságban is gyökerező ódája.

Beszéljünk a szíve választottjához közeledni próbáló bürokratáról, netán a Mókás arc című Stanley Donen-Audrey Hepburn-musical főszereplőjére emlékeztető, divatmodellként az egzisztencializmus iránt érdeklődő, többre óhajtozó Natasháról, sőt, pályaudvaron alkoholosüveget tartó hajléktalanokról, a főalak külsős-brit proletár-varázslóként hatol be a zárt, francia haute couture-burokba, az alsóosztály mindennapjaiba, így a Mrs. Harris Párizsba megy a munkásosztály, a kisember mérhetetlen teherbírását, sőt, transzformatív erejét is hírnököli. Ilyen rangban pedig valóban kiderül, nem a ruha teszi az embert, a zöld Dior-csónakruha birtoklásáról, vagyis a materializmusról a pozitív odafordulás romantikus eszményére helyeződik a hangsúly – a Mrs. Harris Párizsba megy-ben nincsenek szó szerinti értelemben vett negatív figurák. A divatcéget igazgató Madame Colberttől a brit kasztvilág vagyonkülönbséget okozó láthatatlan eminenciásaiig jószerivel az összes figura javítható-gyógyítható, jobb útra terelhető, akik úgy várják a bennük lappangó szeretetvágy felszínre burjánzását, hogy annak kitárulásáig igazából nem is tudták, ott rejtőzik bennük a világ – például egy II. világháborúban rokkant férj gondozása, esetleg a párizsi szemetessztrájk – által elfojtott öröm. Leegyszerűsítőnek, sőt, hamisnak tűnhet e felvetés, csakhogy a tündéri realizmus öntőformáit magáévá tevő forgatókönyv és az ihletett színészi játék révén hihető a Mrs. Harris Párizsba megy összes bohókás húzása, valóságtól rugaszkodó derűpillanata. Lesley Manville ugyanolyan hitelesen formálja címszerepét, mint Mike Leigh bármelyik szocreál dramedyjében (Titkok és hazugságok), de kellően tündérmeseivé is képes formálni saját archetípusát (a Fantomszál divat-melodrámájából ismert ridegség megkapó ellentéteként), ahogy a Dior-házat irányító nagyasszony szerepében feltűnő Isabelle Huppert is nívós vígjátéki-családi filmes betétekre kaphatóan mond le ideiglenesen a Chabrol, Haneke szimbolizálta pszichodrámaiságról.

Valamennyi lassított felvételes, csillámporral szórt, enyhe gumiobjektívvel támogatott áhítat-beállítás Mrs. Harris gyermeki, tragédiák, balszerencsék dacára is kitartó, sikermítoszt megerősítő arcáról az osztályhierarchia vagy az anyagiasság eltörlésén nyugvó elfogadásszemléletet nyomatékosítja. Pesszimista szerzői filmek, milliárdos bevételeket hajtó blockbusterek után a Mrs. Harris Párizsba megy a napjainkban stúdió-bekebelező konglomerátummá nőtt Disney régi optimizmusát, az idealizmus virágba borulását ünnepli kosztümös nicecore-aranyosságként. Ilyen rangban egy letűnt irányzat képviselője, melyet legfeljebb a 20-30 éves Working Title-románcok (Négy esküvő és egy temetés, Notting Hill) vagy kortárs angol feel good-darabok (Marigold Hotel, Könyvesbolt a tengerparton) hivatottak életben tartani. Talán a Scorsese-féle, épp a 3D-vel szédítő Avatart, valamint a kb. 15 éves hollywoodi kasszasiker-szemléletet ironikusan stúdióberkekben zárójelező A leleményes Hugo óta nem jutott a publikumnak ennyire hiteles, számos ízében működő családi szórakozás.

Varró-és titkárnőt csatasorba állító sztrájkjelenete, színesbőrű munkásbarátnőt, fizetést visszatartó madame-ot és pénzügyi csalásra vetemedő párizsi főnököt, kitörésre vágyó, de jó szándékú fiatal színésznőt felvonultató epizódjai révén a Mrs. Harris Párizsba megy napjaink liberális politikafilozófiáját is a sorok közé csempészi, így a munkásokban, feministákban hívő, nincsteleneket támogató, szociálisan érzékeny közönség is számításaira lel benne. De mégis, a Gallico-adaptáció leginkább akkor kel életre, ha gyerektől középkorún át idősig megdobbantja a szívet, valahol a Hepburn-kecsességű romkomok (Álom luxuskivitelben – lehet, nem véletlen, hogy az egyik gyártócég a Mancini-slágert idéző Moonriver Content nevet viseli) vonzáskörzetében is elhelyezhető. Kosztümimádatba bújtatott emberbarátisága épp a színésznőlegenda és a divatkirály Givenchy jó kedvre derítő divatfelfogását örökítik tovább, hogy végül elegáns párizsi szalonokban és lepukkant londoni bérházakban is megálljon az idő, belépjen a takarítónők Mary Poppinsa, majd az ’50-es dekád konzervatív mikrokozmoszai a legbájosabb mesemágia színtereivé duzzadjanak.

Szabó G. Ádám