Tiszatájonline | 2023. január 28.

A hiúság ára

BABYLON (2022)

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Audiovizuális szőnyegbombázásból ürességtől tátongó eposz. Noha Damien Chazelle legutóbbi produkciója előző filmjei nyomvonalán halad, ígéretes felvetéseinek gátat vet, hogy a rendező sokkal okosabbnak hiszi magát annál, mint amit a végeredmény tükröz.

Meztelenül vonagló orgiatagok, kocsisként káromkodó hollywoodi szerencselovagok, dekadencia a köbön, benne a salakanyagát a kamera lencséjére, szuperközelin ürítő elefánttal. Rögtön érezni, a Babylon finoman szólva is vakvágányon halad, az első 5 percben minden kártyavárként látszik összedőlni. Cseppet sem probléma, hogy a direktor nyíltan ábrázolja a nagyzolásuk közepette méltóságukat feladó, dőzsölésükben kifulladó álomgyáriakat – a Babylon legnagyobb gondja az, hogy a rendező véletlenül sem ismer mértéket, szándékosan rákontrázik tabudöntögető jeleneteire egy másikkal, mert úgy érzi, együgyűvé lefokozott állítása csak így juthat el hasonlóan lebecsült közönséghez.

Holott ezzel pusztán saját dilettantizmusát leplezi le. Nyitószcénája körülbelül 30-45 percig fut, benne hosszú snitten rögzített táncjelenettel és egy kopasz, gusztustalanul kövér pária hasára vizelő, netán drogtúladagolásban életét vesztő prostituáltakkal. Írhatnánk, megérkeztünk Babilonba, önbeteljesítő jóslatnak hat a cím. Ráadásul Chazelle mintha ráismerne gyermekbetegségeire. Idővel képes visszafogottabb ábrázolásmódra, ha lehet, nem esik már-már sexploitationökre hajazó (de néha Fellini ’70-es évekbeli burjánzásait – Satyricon, Róma – és a Tinto Brass dirigálta Caligulát sem megvető) túlzásokba és valóban a karakterrajz érdekli. E fénytörésben a Babylon nem más, mint egy tablófilm-struktúrát hasznosító, rengeteg fő- és mellékszereplőt tologató, drámai és vígjátéki tónusokat ötvöző szatíra. Hovatovább, a rendező olvasatában pusztán nárcisztikus hajlamoktól fűtött, vélt nagyszerűségüktől hajtott senkik leszállóágát nézzük és a kezdeti cselekménybotladozások után azt hinnénk, Chazelle be is váltja ígéreteit.

Karakterei hellyel-közzel árnyaltak – a veterán Jack Conrad bérelt helyű, régi dicsfényében látszólag gond nélkül fürdőző, John Gilbertről mintázott szupersztár, az újonc, parancsszóra zokogó és lefegyverző szépségű szexszimbólum, Nellie LaRoy könnyen beveszi magát az Álomgyár falai közé excentrikus, korlátokat nem ismerő viselkedésével. Közöttük őrlődik Manny Torres (előképe: Desi Arnaz), a Mexikóból érkező, nagy mozikarrier reményében Kaliforniába vetődő asszisztens. Chazelle őt is teszi meg voltaképpeni főhősnek, jelezve, a Babylon nemcsak a csillogó felszín mögötti rothadásról, de ezzel párhuzamosan az ártatlanság örök elvesztéséről is szól. Tonális problémák jelentkeznek a sztoriban, a rendező 190 perc során ide-oda váltogatja a hangnemet, de sosem tudja eldönteni, komor hangvételű elégiát rendezzen-e nagyságukba feledkező, majd lassan tovatűnő ikonokról vagy önfeledt attrakciós darabot a Mozi szeretetéről. (Csodásan példázza ezt a kaotikusan induló, majd pisztolylövésekkel terelt rabszolgák révén örömélménnyé duzzadó, valójában elnyomáson kacagó, enyhén rasszista, vastagon szexista sivatagi-kosztümös forgatásjelenet.) Így mindkettőből kapunk valamennyit, de közel sem eleget ahhoz, hogy a Babylon épkézláb, drámai ívvel rendelkező gigaeposszá álljon össze.

Óriási tartalékot jelentene a mű cselekményének időintervalluma, jelesül az 1926-tól ’32-ig húzódó, a némafilmekről a hangosfilmekre („talkie”) váltó Hollywood periódusa, de hiába a rendező összes, alaposan kutatott részlete, ha közben pont a figurái sikkadnak el. Conrad idővel kiesik a pikszisből és mások bábjává züllik, Nellie excentrikus viselkedése nemcsak drog- és alkoholfüggőségbe, hanem bűnbe is sodorja, míg Manny hiába próbál racionálisan gondolkodni és összetartani a hóbelevancot, jóhiszeműségével képtelen feltartóztatni az elszabaduló lavinát. Igaz, a rendező olykor elemében van, például a tenyeres-talpas beszédmódját vállaló, az úri etikettet zabálással és hányással visszautasító Nellie magánszámakor, de a Babylon amilyen remekül szónokol az identitást visszafojtó, álszent hollywoodi pózolásokról, Chazelle olyan lendülettel ki is húzza az állítás méregfogát a túlzó gusztustalankodásokkal. Úgy fest, a rendezőnek mintha nem is lenne érdemi közlendője íróként is jegyzett témájáról, ezért beéri patkányt csócsáló birkózóval, falra fröccsenő vérrel, inzerteket, tömegjeleneteket, montázsokat posztmodern fricskaként beemelő némafilm-idézetekkel.

Vagyis Chazelle igazából nem történetet szeretne mesélni, hanem csak a Whiplash és a Kaliforniai álom után duzzadt egója polírozása hozza lázba. Igaz, a Babylonban is visszaköszön nyitó munkái főtémája a művészetért hozott áldozatokról, de kurrens dramedyje aránytalan, önnön nagyságába, zenéjébe, operatőri teljesítményébe belehabarodó egotrip. Félreértelmezett, grandiózus büdzséjével, sztárjaival (Brad Pitt, Margot Robbie), musical-betétjeivel igazolt hiúságprojekt („vanity project”), amely bár épp az egocentrizmus önpusztító természetéről regélne, de az író-rendező járatlansága révén maga a film válik centrális témája martalékává. Chazelle kaleidoszkóp-narratívája érezhetően az Altman-féle Nashville és a Boogie Nights szerkezetét, felemelkedés-bukás-görbéjét követi, de végül csak Peter Bogdanovich fáradt hommage-aival (Pénzeszsák) vagy David O. Russell legutóbbi csődjével (Amszterdam) kelhet birokra. Dekadencia-tanulmányát ugyan egy ideig felszínen tartják az olyan rövid, de beszédes pillanatok, mint a leszbikus szerelmet tiltó, fals módon erkölcscsősz Hollywood, illetve az amerikai karriert avantgárd európai karrierre cserélő kínai színésznő epizódja, de Chazelle sietve, átgondolatlanul varrja el még legfontosabb karakterei szálát is.

Pesszimista következtetését – a némafilm-dinoszauruszokra részben saját fejetlenségük miatt is elkerülhetetlen kihalás vár – kb. 150 percen át építi, hogy aztán egy 1952-be, tehát a hangosfilmváltásra önreflexíven kacsintó Ének az esőben premierjének évébe helyezett epilóggal hirtelen semmissé avasson mindent, aminek sulykolásába korábban csaknem beleszakadt. A mozi igenis virágzik, harsog a végső üzenet: Chazelle viszont ezt olyan émelyítő, indokolatlan giccsbe fojtott, egyenesen James Cameron előtt is fejet hajtó, önelégült zárlatként prezentálja, hogy nincsenek többé illúzióink, a Babylon valójában egy önmagának babérkoszorút osztogató, ha tetszik, Szodomába és Gomorrába vesző hamis próféta látványos bukásának esettanulmánya.

Szabó G. Ádám

Rendező: Damien Chazelle   

Szereplők: Diego Calva, Margot Robbie, Brad Pitt, Jean Smart, Jovan Adepo