A gyilkosok köztünk vannak

SZENT PÓK

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Végképp nem a másik ember jelenti a poklot: 2001-ben az iráni nép keblére ölelte az irracionalitást, kollektívvé züllött a mindennapokba szivárgó kegyetlenség.

Jake Adelstein írja a Tokió Vice-ban, hogy a japán hatóságok ügyet sem vetnek a testüket áruba bocsátó nőkre. Érvelésük szerint a prostituáltak erkölcstelenséget követnek el, vagyis rászolgálnak bármire, ha odaát valami rossz történik velük. Intézményesített, rendkívül embertelen és áldozathibáztató szexizmusuk folytán garázdálkodhatott az országban 10 évig szabadon a japán-koreai Joji Obara, akit pusztán egyik áldozata, a stewardessként és hostessként is dolgozó Lucie Blackman befolyásos édesapjának feljelentése után sikerült kézre keríteni. Bűnlajstroma a nők megerőszakolásától azok darabolásáig terjedt.

Igaz, részben metaforikus eszközökkel, de ugyanerre a problémakörre világít rá Ali Abbasi iráni-dán rendező harmadik – az iráni kulturális minisztérium, valamint az ugyanezen témában a 2020-as Killer Spider címmel forgató Ebrahim Irajzad tiltakozását kiváltó és az And Along Came a Spider dokumentumdarabján nyugvó –, igaz történetből merítő nagyjátékfilmje. Rémtörténetként leltározhatók eddigi művei: a Shelley osztályellentéttel bíbelődő, jómódú skandinávok által halálba kergetett kelet-európai házvetőnőt felvonultató, sejtelmességgel zsonglőrködő szerzői testhorror, a Határeset romantikus lelkű trolljai nyílt reflexiók a migránsválságra. Mindkét film az emberben látta meg a gonoszt és bár a Szent pók sem utasítja vissza e perspektívát, lényeges különbség vehető észre benne, ugyanis innen már hiányzik a természetfeletti aspektus, bűnös és áldozat is hús-vér gyarlókként tűnnek fel.

Zöld neonfény ragyog az éjszakában, fények lepik el a második legnépeseb iráni városra, egyben síita zarándokhelyre, Meshedre boruló sötétséget, percekkel később tikkasztó, környezetet csaknem sivataggá aszaló hőségben köszönt ránk a nappal. Rögrealizmus és stilizáció lépnek nászra a Szent pókban, mi több, Martin Dirkov baljós, olykor Vangelis eposziságát mímelő taktusai és Nadim Carlsen operatőr finomhangolt snittjei az esendőkben tomboló ésszerűtlenséget, az őket lassan, de biztosan foglyul ejtő pszichózist hírnökölik bravúros expresszionizmussal. Örökre felszívódott jó és rossz, normális és torz demarkációs vonala, így 2000-2001 Iránja abszolút természetességgel okádja felszínre a háborús veterán, sokkoló élményei révén PTSD-vel birkózó, nőgyűlöletből sarjadó öldökléseit szent misszióként definiáló, alattomosságára büszke Saeed Hanaei-t (1962-2002) és a hasonló mentalitásúakat. Orális szex provokatív beállítására szegényes utcakép felel, a sorozatgyilkos totális ürességben vergődve létesít nyomasztó nemi aktust feleségével, motoron becserkészett örömlány-prédáit állati szadizmussal, gátakat sosem ismerő vadászként teríti le, sőt, gyilkosságait saját otthonában követi el – a ziháló arcokat, rémülettől tágra meredő ajkakat, beteges mimikát pásztázó vágóképek nüanszai félreérthetetlenül közlik, a Szent pókban a bestiális ösztönök végleg beleivódtak a mindennapokba.

Szintén erről tudósítanak a másik főszereplőt, a fiktív, karakán újságírónő Rahimit (az eredetileg kiszemelt színész helyére beugró, cannes-i Arany Pálmával honorált casting director, Zar Amir Ebrahimi) követő jelenetek. Rabló és pandúr egyaránt triviális, fájdalmasan hétköznapi miliőben bolyonganak – míg a sorozatgyilkos védőhálóként használja szűk lakját, addig a riporterhölgy a bárdolatlanságot, korrupciót, zsarnoki patriarchátust befogadó iráni társadalom keresztmetszetével szembesül. Falhoz szorítják a karaktereket: Hanaei, a Pók Gyilkos (Mehdi Bajestani egyszerre tekintélyes és esendő) öldöklés közben jár el így, Rahimit a problémákat tagadó rendőrparancsnok fenyegeti és kényszeríti sarokba, vagyis Abbasi egyszerre lokális és univerzális szinten beszél elnyomó hatalomról, valamint a béklyózottságból fakadóan őrültté silányuló átlagemberekről, cseppet sem véletlen, hogy a Szent pók egymásra rímelteti Hanaei és Rahimi napjait. Feminista határozottság és taszító szexizmus képei lassan, de biztosan zakatolnak egymás irányába, míg végül egy feszült konfrontációban találkoznak is és robbannak az indulatok, vagyis a Szent pók nyomatékosan hangulatközpontú pszichothriller, atmoszférája minden pillanatban üzeni, nyomozóként ténykedő nő és gyilkosként lecsapó férfi környezetük produktumai, bizarr rokonlelkek.

Legszörnyűbb aspektusa viszont másban keresendő: Abbasi ugyanis deklarálja, a gyilkost szinte hősként ünnepli a lakosság, tehát a szent metropolisznak nevezett Meshed konzervatív értékrendszere totálisan pervertált, sőt, a várost felemésztő erőszak is normalizálódott, így a hit vallási fundamentalizmussá korcsosult és a nehéz körülmények révén utcára kényszerülő szexmunkások is pusztán az Allahba fektetett hagymázas vakbizalom révén tárgyiasított páriák. A nép szabályosan bátorítja a Pók Gyilkos tetteit, így felmerül a kérdés, mennyire egészséges lelkű az ottani társadalom, hiszen a Szent pók tömegbe szürkülő, masszában egyéniségüket vesztő átlagemberei termelik ki a sorozatgyilkost. Beteg világban az individuum is patologikus tüneteket produkál, a Szent pók fő állítása szerint Hanaei azért játszhat Istent és tűnhet nemes megmentőnek, mert a polgárok hagyják neki. Ilyen feszélyező mikroklímában egyre kevésbé jut hely oltalmazó feleségnek (Fatima, a gyilkos neje hivatott betölteni e szerepet), ártatlanságnak (Haji, a tettes fia végül fuldokolva zokog), netán a fekete csadorját levető, tradicionális ruházatát pólóra és farmerre cserélő, detektívként nyomokat kereső Rahiminek. Krimiről azonban nem szólhatunk: egyrészt hamar fény derül a tettes kilétére, másrészt a Szent pók cselekménye és világképe Dosztojevszkij-ihletésű bűndrámává lényegül, színes fénypászmákkal, fény-árnyék játékkal csipkézett jelenetei, de főleg teljes pesszimizmusa révén pedig neon noirrá duzzad. A kést, kalapácsot váltogató, szőnyegbe göngyölt, nevető áldozatai torkára lépő Hanaei a hasonlóan elfojtó Szovjetunióban mészároló Andrej Csikatilo, a rosztovi rém (vö: X polgártárs) távoli, Közel-Keletre szakadt alakmása: háborús veteránból lett, rendszer által nyomorított építőmunkás, akinek jólfésültségét egy piknik közben fejnek ütődő focilabda szempillantás alatt kikezdi.

Zárlatában egyértelműen a gonosz banalitását hangsúlyozza a Szent pók: Hanaei pusztán tünete a fanatizmusba torkolló népbetegségnek, gyomron vágó utolsó képein a bűn újabb nemzedékre szálló, transzgenerációs traumaként ölt testet, valóban kiirthatatlan a társadalomból a lelket pusztító brutalitás. Dán, német, svéd, francia koprodukcióban, szerzőiséget és műfajiságot közös platformra helyező midcultként bárki olvashat a sorai között és bukkanhat falrengető revelációkra, a Szent pók sorozatgyilkos-thriller narratíváját analitikus művészfilmből rémlő megoldások hangolják félelmetesebbé. A hímsoviniszta közegben tettek mezejére lépő Rahimi afféle iráni Clarice Starling A bárányok hallgatnak-ból (erre a hősnő és a gyilkos Lecter-párhuzamai, sőt, egy lánya után síró anya epizódja is rájátszanak), a kéjgyilkost beépítettként leleplező női főkarakter a Hitchcock-féle, soha meg nem valósult Kaleidoscope-ból lehet ismerős. Pesszimista látásmóddal ötvözött vizualitása a Hetedik örökségének titulálható, míg jót-rosszat, szentet és profánt felfüggesztő perspektívája a Salman Rushdie fatva-támadása óta félelmetes aktualitású A sátáni versek továbbvitele (plusz zsánerkódokat alkotói védjeggyel keverő metódusa értelemszerűen nem a Panahi, Farhadi, Makhmalbaf, Rasoulof szimbolizálta humanista iskolából ered). Bármilyen áthallásokat is fedezünk fel, Ali Abbasi remekműve sosem téveszti szem elől a lényeget: belőlünk fakad a leggyötrőbb rossz és a 2 órás játékidő során gyakran rá is kényszerülünk a kiszámíthatatlan pszichével való ijesztő találkozásra.

Szabó G. Ádám