Tiszatájonline | 2017. június 16.

A burzsoázia bizarr bája

BRUNO DUMONT: A SORS KEGYELTJEI… MEG A TÖBBIEK (2016)
Bruno Dumont mocsaras tengerparton játszódó Ma Loute című filmje, melyet magyarra a terjedelmes A sors kegyeltjei… meg a többiek címen fordítottak le, két eltérő társadalmi osztályba tartozó család fekete komédiája. A francia rendező a bizarr és gusztustalan testi humor tömegfilmes emancipációjára tesz kísérletet, de karikatúrába hajló megoldásai sokat rontanak a mutatványon. A groteszk „testfilm” ősszel volt látható a magyar mozikban… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

BRUNO DUMONT: A SORS KEGYELTJEI… MEG A TÖBBIEK (2016)

Bruno Dumont mocsaras tengerparton játszódó Ma Loute című filmje, melyet magyarra a terjedelmes A sors kegyeltjei… meg a többiek címen fordítottak le, két eltérő társadalmi osztályba tartozó család fekete komédiája. A francia rendező a bizarr és gusztustalan testi humor tömegfilmes emancipációjára tesz kísérletet, de karikatúrába hajló megoldásai sokat rontanak a mutatványon. A groteszk „testfilm” ősszel volt látható a magyar mozikban.

A filmet Arany Pálma-díjra jelölték a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon, ahol a rendező, Bruno Dumont úgyszólván visszatérő vendég: a La vie de Jésus (Jézus élete, 1997), az  Humanité (Emberiség, 1999) és a Flandres (Flandria, 2006) egyaránt nyert díjakat a tengerparti városban. Amíg azonban ezek műfaja – sorrendben haladva – a társadalmi drámától a krimin át a háborús drámáig terjedtek, addig A sors kegyeltjei… meg a többiek éles váltásként a bizarr vígjáték műfaji kategóriával írható körül. Ez a filmje a 2014-től forgatott P’tit Quinquin című televíziós vígjátéksorozatával tart rokonságot, a párhuzamot a színhely, az északnyugat-francia tengerpart, a roncsolt testek és a titokzatos gyilkosságok is erősítik.

MV5BYjcwOWMwZTMtNzEzZC00MjQzLTk5NTctYWRhMGM2NTdjZTNmXkEyXkFqcGdeQXVyNDkzNTM2ODg@._V1_SY1000_SX1500_AL_

A narratíva két eltérő társadalmi pozíciót magáénak tudható család, az arisztokrata Van Peteghem és a roppant szegény viszonyok között élő, magukat halászatból és kagylógyűjtésből fenntartó Brufort família viszonyát állítja a középpontba. A Belle Époque (boldog békeidők) kellős közepén, 1910-ben játszódó kosztümös vígjáték története szerint a gőgös Van Peteghen család – a nyaraló Hulot úr reminiszcenciájaként – üdülni érkezik az észak-franciaországi tengerpartnál fekvő puccos rezidenciájába, ahol rejtélyes módon kezdenek eltünedezni a kékvérű vendégek, s a film már a nyitó jelenetekben is montázzsal és mise-en-scène-nel keresztezi a társadalmi végleteket. A család által szemmel láthatóan fitogtatott bőséget és vagyont azonban bizarr szokások és fizikai fogyatékosságok ellenpontozzák, a film az előkelő osztály tagjait testileg lerobbant állapotban reprezentálja, és erős jelölőkkel azt sugallja, hogy mindannyian mentális zavarokkal küszködnek. Az apa, André Van Peteghem (Fabrice Luchini) alig tudja magát vonszolni, az anya, Izabelle (Valeria Bruni Tedeschi), a takarítás és a főzés megszállottja, míg a lánytestvér, Aude (Juliette Binoche) szorongásait pöffeszkedéssel és az alacsonyabbnak tekintett osztály iránti megvetésével kompenzálja. Erősen burleszk elemek köszönnek vissza azokban a jelenetekben, melyekben valamelyik előkelő szereplő folyton hanyatt vágódik, a szatirikus modalitás felől az egyszerű bohózat felé orientálva A sors kegyeltjei… meg a többiek című filmet, szemben A burzsoázia diszkrét bája (rendezte: Luis Buñuel, Le charme discret de la bourgeoisie, 1972) és a Week-end (rendezte: Jean-Luc Godard, 1967) elitellenességével. Ugyanez mondható el az eltűnt nyaralók nyomában járó két balfék nyomozó, Machin [szó szerint: Hogyishívják úr] (Didier Desprès) és Malfoy (Cyril Rigaux) karaktereiről, akik nemcsak rajzfilmszereplőket idéző nevükkel, de testi adottságaikkal is az amerikai burleszkfilm hagyományát idézik. A méretes és kelttészta-képű Machin és a vékonydongájú Malfoy párosát – akiknek rendszerint az orra előtt történik meg a bűntény, anélkül, hogy észrevennék – a Stan és Pan filmekből keverte újra a francia rendező.

MV5BMGZhZjgzNGYtODA5MS00NWE2LTk4MDYtOWE2Yzk0YzAyZDAzXkEyXkFqcGdeQXVyNDkzNTM2ODg@._V1_SY1000_SX1500_AL_

Már magának az arisztokrata családnak a nem feltétlen kifogástalan egészségügyi állapota, illetve a burleszk műfajának megidézése is a testi humor dominanciája felé tolja el a filmet, Dumont azonban meglátásom szerint arra tesz kísérletet, hogy a testiséget a fekete humorral rétegezve tegye fogyaszthatóvá a populáris filmben. A Van Peteghem és a Brufort családot, valamint a két szerencsétlen detektívet összeköti a fiziológiai kontroll zabolátlansága (köpködés, orrfolyás, böfögés, a „jelentős testekből” fakadó reakciók), a nyitott és groteszk testek szembeszegülnek a zárt testkánonnal. A tisztaságmániás Izabelle például jókora csulát helyez el a kőszobron, hogy megtisztítsa azt, ami éles ellentmondásban áll a finomság imperatívuszát követelő úri viselkedés normáival. De a film a másik család esetében legalább ugyanilyen mértékben alkalmazza a testi humort. A furcsa Brufort családnak a magyar sárba ragadt tanyavilágot idéző farmján a gyerekek valami véres, undorító és nyúlós húst csemegéznek egy közös vájlingból. A film hozzásegít a bizarr étel azonosításához, amikor a következő beállításban az anyát egy véres emberi lábfejjel mutatja meg az ajtóban állva, miközben a másik család feje még arra is képtelen, hogy felszeletelje az ebédhez a húst. Ezzel a szerkesztésmóddal javaslatot is tesz A sors kegyeltjei… meg a többiek arra, hogy milyen szerepet játszik az emberek eltűnésében a helyi család, s kiváltképpen a málé kamasz, Ma Loute. A film címe őrá utal, de a magyar fordítási hagyományokat figyelembe véve már nem is meglepő, hogy a címválasztásnak még csak megközelítőleg sem sikerült közel kerülnie az eredetihez.

MV5BZmQzZmU1ZGMtYmRlOC00OGVlLTg1ZDItYmU4YjYwZTZiZTgxXkEyXkFqcGdeQXVyNDkzNTM2ODg@._V1_SX1777_CR0,0,1777,999_AL_

Hogy a kannibalizmus motívumai ellenére mégsem válik a film horrorrá, azt a bizarr humor biztosítja. Ebben az értelemben nevezhető Bruno Dumont munkája testfilmnek, amely a slapstickből kölcsönzött humort a csonkolt testek és a viszolygást keltő élettani működés képeivel fordítja fekete komédiába, s tesz kísérletet a bizarr és undorító elemeken alapuló testi humor tömegfilmes elfogadtatásra. A testiség gender-szemponttal való ötvözése is megfigyelhető, amennyiben a Van Peteghem-házból való Billy (a színészről a stáblista jellemzően csak annyit árul el: „Raph”) transzvesztita, parókát viselő nőies fiú. Ő, akinek alakja talán rejtett hommage Proustnak, az egyetlen, aki hidat képez a két ellenséges és ellentétes család között, mivel Ma Loute és Billy között szerelmi viszony szövődik. A burleszk groteszk fekete komédiába történő átalakulását talán legnyilvánvalóbban az a jelenet példázza, amikor Ma Loute a tengerparton ököllel veri véresre az őt csőbe húzó Billy fejét, amiben a szerelem és a harag, a nőies vonások és a brutalitás feszültsége érhető tetten. Ez már nem a következmények nélküli ütlegelés azon ártatlan formája, amit a slapstick műfaji szabályai kialakítottak.

Ugyanakkor A sors kegyeltjei… meg a többiek című film legalább két elemében is elvéti az arányokat. Az egyik a film túlírtságára vonatkozik, a valamivel több mint kétórás terjedelem túlságos hosszú, miközben a film hozzávetőleg az első órában már lényegében elsütötte minden esztétikai puskaporát, s nem képes elkerülni az önismétlő humorforrásokat. A másik pedig a bohózati elemek túltengésére vonatkozik, ami felborítja az egyensúlyt a bizarr és gusztustalan, illetve a vígjátéki komponensek között. Ebben a tekintetben a színészi játék túlzóan gesztikuláló jellege is elhibázottnak mondható, mert nem a stilizáció és az allegorikus elemelés felé, hanem inkább a karikatúra irányába fordítja a filmet. Innen nézve A sors kegyeltjei… meg a többiek-hez képest sikeresebben találták meg a szimmetriát a bizarr és a humor határán egyensúlyozó angol fekete komédiák, ahogyan lekörözi Dumont dolgozatát a teljesen elfelejtett cseh Happy End (rendezte: Oldřich Lipský, 1967), a bizarr lengyel thriller, a Sötét titkok (rendezte: Wojciech Smarzowski, Dom zły, 2009) vagy a házi állatokat szó szerint ennivaló kedvencekként tálaló román Domestic (rendezte: Adrian Sitaru, 2013) is. Mindez a belátás abban összegezhető, hogy Bruno Dumont-nak nem sikerült szerencsésen kikevernie a színeket, megtalálnia az arányokat az ellentétes minőségek között ahhoz, hogy dolgozata makroszinten is működőképes maradjon.

Gerencsér Péter

 

893132_33A sors kegyeltjei… meg a többiek (Ma Loute)

Rendezte: Bruno Dumont

francia–német vígjáték, 2016, 122 perc

3B Productions – Arte France – Le Fresnoy – Pictanovo Région Nord-Pas-De-Calais – Twenty Twenty Vision – Filmproduktion GmbH