Tiszatájonline | 2022. december 27.

A Blanc-variációk

TŐRBE EJTVE: AZ ÜVEGHAGYMA

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Ingoványos talajra merészkedik, aki egy korábbi, netán saját filmje bújtatott remake-jére vetemedik. Rian Johnson belevág e kockázatos műveletbe és sikerül neki a mutatvány.

Míg 2019-es első része a politikát vette górcső alá a krimi, pontosabban a „murder mystery” narratív köntösében, addig Az üveghagyma alcímre keresztelt újabb felvonás az influencer-kultuszt, valamint ezen keresztül a technológiát és a vagyon korrumpáló természetét állítja pellengérre. Johnson franchise-a így pontosan ugyanolyan jellegzetességekkel bír, mint egy autómárka vagy egy gyorsétteremlánc: vevői ismerős érzetekhez, tapasztalatokhoz térhetnek vissza, pontosan tudják, mit kapnak, ha csipegetnek a bonbonos dobozból.

Furcsa lehet ezt megállapítani egy olyan rendezőtől, aki épp a Star Wars berkeiben, jelesül Az utolsó Jedik revizionista űroperájával generált leírhatatlan internetes gyűlölethullámot (kollégája, J. J. Abrams épp az ötlettelen nosztalgiába és az önremake-ek rajongókényeztetésébe bukott bele), de a Tőrbe ejtve-széria konzervatívabb szerkezetű, jobban pozícionálható elvárásokkal. Részeit – csakúgy, mint a James Bond-kalandok derékhadát – pusztán a déli, öblös dialektusú úriember-detektív, Benoit Blanc (ironikus, hogy az épp leköszönt 007-es, Daniel Craig játssza) figurája köti össze, egyébként antológia-formátumot hasznosítanak az epizódok, rendre változnak a bűnügyek. Mögöttes tartalmuk viszont érintetlen – Az üveghagyma, csakúgy, mint elődje, ízig-vérig antikapitalista, osztályellentéteken rugózó, a 21. századi digitális éra elfajzásait nagyító alá helyező krimi.

Blanc objektív, racionális külső szemlélőként világít rá a problémákra és oldja meg a rejtélyeket, modern grállovagként ő képviseli a józan észt, tehát a bűnesetek gordiuszi csomóját átvágó, a kaotikus világban támpontot nyújtó archetipikus-konzervatív szerepkört. Noha régimódi, Sherlock Holmes és Hercule Poirot jovialitását őrző, de olykor trendérzékeny karakter is, abszolútumként rögtön logikusan kikövetkezteti, ki a bűnös, ki az oltalmazandó áldozat. Hagyományos, de végképp nem konzervatív, jobboldali nézeteket valló Hős. Káros mintákat épp az ellenfelei, vagyis az adott rész tetteskarakterei követnek. A Tőrbe ejtve játékideje során ez a latina örökösnőt kitúrni igyekvő, ódon-gótikus várukban cselszövő, Donald Trump kirekesztő elitizmusában hívő famíliát jelentette, ezzel szemben Az üveghagymában egy techmilliárdos fejlesztőmérnök barátai gyűlnek össze egy ironikus nevű görög szigeten, hogy a meglepetésnek szánt bűnügyi játék hamar valódi gyilkosságba torkolljon. Posztmodern krimikomédiájában Johnson önreflexív gesztusokkal él: 2020. májusában, vagyis a COVID-19-hullám közepén, izolált környezetben szembesíti Blanc a tettest a bűneivel, plusz az excentrikus feltaláló által kreált, újabb rejtvényeket rejtő játékok a Mesterdetektív, a Halálcsapda, a Nyom és a Bodies Bodies Bodies, illetve a mediterrán vidéken rekedtek krimiszála a Nyaraló gyilkosok és a Halál a Níluson előtt hajtanak fejet.

Csakúgy, mint az első részben, itt is egy romlott közösségbe nyerünk betekintést, vagyis a Miles Bron vezette Felforgatók csupán a főnök parancsain és rengeteg pénzén csüngő, felettesük-barátuk előtt inasként hajbókoló alárendeltekből állnak. (A Gyilkosság az Orient Expresszen 12 fős/12 dühös emberes bosszúhadjárata kap itt érdekes fricskát.) Így Az üveghagyma ismét a patriarchális berendezkedést kritizálja, ráadásul a Bron kedvéért hazudozó cimborák a Trump vagy éppen Alex Jones nevével fémjelzett álhírek, összeesküvés-elméletek rémvilágába kalauzolnak. Johnson főkolomposa ráadásul ismét egy közösségi médiahírekből ismerős, megkérdőjelezhető tekintélyű figuraként jelenik meg: Az üveghagyma ugyanis a Twitter-birtokos Elon Musk ténykedésére panaszkodik, a fiktív Musk-alteregó divattervezőből, tudósból, fegyvermániás férfijogi YouTube-aktivistából összeverődött bandája pedig a rá parazitákként tapadó, önálló gondolatokkal alig rendelkező követők táborát szimbolizálják. E rangban tehát az újabb bűnügyi film a szociális média lájkmániáját is ízekre szedi. Sőt, olyan témák villannak még fel, mint a globális felmelegedés vagy az újrahasznosítható, alternatív üzemanyagok kérdése, ebben a részben konkrétan egy szilárd formájú hidrogén (és a Louvre-tól kölcsönvett, üvegkalitkába tett Mona Lisa) jelenti a végső krimimegoldás Macguffinját.

Nem rest a nemi egyenlőtlenségről sem beszélni Az üveghagyma. Blanc ezúttal is egy nőt választ ideiglenes Dr. Watsonnak, az első rész Martája után a Bron cégéből jogtalanul kipenderített Andi Brand tölti be az erős, feminista hölgy szerepét, azaz a főnyomozó részben támogat egy elesett személyt, de meg is előlegezi számára a bizalmat. Felismeri a nő intelligenciáját, vezető szerepbe helyezi, így a Tőrbe ejtve után Az üveghagyma is pajzsra emeli az emancipáció problémakörét – míg Martát lenézett, latinaszármazását örökké eltévesztő segédmunkaerőként definiálta a Thrombley-dinasztia, addig Bron hazug barátságfelfogását egy színesbőrű nő kérdőjelezi meg. Még a két rész szereposztása is erre reflektál: a kubai Ana de Armas egyenesen Alexandria Ocasio-Cortez képviselő feltörekvését örökíti meg, a színesbőrű, nonbináris nemi identitású Janelle Monae pedig voltaképpen a Black Lives Matter-tüntetéssorozatainak szellemeként bomlasztja a határsértők közösségét.

És bár Johnson szemmel láthatóan olcsó, ötlettelen bűvészként ugyanazt a trükköt próbálja ránk sózni, valójában nem is tévedhetnénk nagyobbat. Az üveghagyma klasszikus példát szolgáltat a folytatások ún. fokozáselvének csúcsra járatására. Látványosabb (több money shot/nagytotál kapott helyet, a fináléban egy robbanás zárja le a kálváriát), ugyanolyan szellemes, mint a helyzetkomikumban dúskáló első rész, vagyis krimivígjátékként sem hagy cserben, ráadásul hasonlóan intelligens. Ötletbörzéje emellett több formanyelvi húzásra is kiterjed. Félidőben villanó flashback értelmezi újra a látottakat, osztott képmező utal a figurák aljas dőzsöléseire.

Hovatovább, Az üveghagyma még a doppelgänger-motívumot is csatasorba állítja, mely révén az addigi, nyomozói és nézői tudást egyformán adagoló, Derrick-típusú whodunitból hirtelen Columbo-féle howcatchemmé avanzsál a cselekmény. Innentől pedig csak hab a tortán a Griffith-csillagvizsgálóra emlékeztető, kivilágított címbéli rezidencia vagy a Blanc nemi orientációjára kitekintő keramikusi sztár-cameo, esetleg egy tengerkék sportjárgány és a rejtély különböző rétegeit jelképező üvegfelületek (vagy éppen az örök Johnson-mellékszereplő, Noah Segan jelenése, aki az első rész segédnyomozója után most füves hippiként lábatlankodik). De a Blanc-kal Zoom-konferenciázó, azóta elhunyt Angela Lansbury és Stephen Sondheim beszédes „in memoriam”-beköszönései vagy az ugyancsak Bron szolgáiként megnevezett celebek, mint a Holtodiglant író Gillian Flynn, Jared Leto és Jeremy Renner említése is jól sül el. Utóbbiakon keresztül derül ki, mekkora negatív befolyásra tehet szert egy Bron vagy Musk-kaliberű figura, ha a való élet sztárjaival köt hétköznapjainkba is begyűrűző szövetséget.

Johnson fősodorbeli direktorrá növekedése immár teljes: a függetlenként (Beépülve, Looper) induló szerző most már komplett szériák felett bábáskodik, úgy rángatja zsinóron karaktereit és hű publikumát, ahogy egy bábmester vagy, ahogy Benoit Blanc tartja kézben a soron következő bűneset szálait. Készül is a harmadik rész, az újabb aktuálpolitikai, társadalomtörténeti referenciákon túl szintén kérdéses, legközelebb új utakra merészkedik-e a rendező vagy marad az üzembiztos formulánál?

Szabó G. Ádám




Glass Onion: A Knives Out Mystery, 2022

Rendező: Rian Johnson

Szereplők: Daniel Craig, Edward Norton, Janelle Monae, Kathryn Hahn, Leslie Odom Jr.